Shock!

Nos, akkor újra Royal Hunt-koncerten találtam magam, mint ahogy 2016-ban is, a kiválóan sikerült 2014-es hajós buli után. Ez a kétévenkénti hozzánk látogatás úgy tűnik, már borítékolható, mint ahogy az is, hogy ezentúl mindig ott leszek, hiszen minden Royal Hunt-koncert igazi népünnepély – kár, hogy nálunk a „nép" stabil két-háromszáz embert jelent, ahogy azt a koncertszervezővel is megbeszéltük az este folyamán. Azon lehet ugyan morfondírozni – és magam is megtettem –, hogy vajon miért nem népszerűbbek itthon, hiszen a jó dalok adottak, és a szimfo-epikus-metalt itthon azért ennél jóval nagyobb tábor kedveli, a zenekarnak a kiállása is rendben van, sőt, a frontember személyében még egy igazi rocksztáros csajmágnessel is rendelkeznek. Szóval teljesen érthetetlen számomra, hogy miért nem mennek többen a koncertjeikre nálunk – még ha papíron nem is egészen az én zeném, koncerten mégis működik.

Az sem igaz – bár vannak, akik másképp vélekednek –, hogy a csapatnak nincsenek igazi slágerei, hiszen a koncerten is elhangzott Cold City Lights-t vagy a Hard Rain's Comingot, a Life To Die Fort vagy az új lemezről az azonnal ragadós Fistful Of Miseryt napokkal később is önkéntelenül dúdolgatom magamban. Úgy, hogy igazság szerint nem nagyon hallgatom őket otthon - bár ez változni fog a napokban, kezdve az új lemezzel, amelynek kapcsán jöttek el hozzánk is. Az A38 Hajó helyett most a Dürerben randevúzhattunk a hórihorgas (és még mindig egy öregedő Peter Steele-re hajazó) André Andersennel és társaival, akik tényleg mindent megtettek azért, hogy ne távozzon senki bármiféle hiányérzettel, sőt, garantálták a maximális feltöltődést.

Az 1995-ös Moving Target nyitódala, a Last Goodbye indította az estét, és már az első pillanattól kezdve, ahogy D.C. Cooper a színpadra lépett, örömünnep vette kezdetét. Aki volt már korábban Royal Hunton – és gyanítom, hogy a jelenlévők száz százaléka volt –, tisztában lehet a frontember magával ragadó előadásával: D.C. folyamatosan kereste a kontaktot a közönséggel, pörgött-forgott, táncolt, mindemellett baromi jól énekelt, átöltözött párszor, mert hát szakadt róla a víz, de ilyen vehemens előadás mellett ez nem is csoda.

Két évvel ezelőtt a Pain Of Salvationben is megfordult, itt kisegítő Per Schelander basszusozott, de most már Andreas Passmark foglalta el a színpad jobb oldalát, baloldalt pedig a túlságosan szerénynek tűnő Jonas Larsen gitározott, illetve vokáloztak is. André Andersent többnyire a színpadi füstgép elrejtette, de azért ő is igyekezett olykor a virtuóz játék mellett ránk vigyorogni. Visszakanyarodva a miért nem lettek sikeresebbek gondolatmenethez (kivéve Japánban, bár az a terület mindig másképp működik, mint bármi más terület a világon), talán az lehet az ok, hogy hiába jók a zenészek, valahogy kevés az egó, a magamutogatás, pedig a színpadi lét egyik sikerét ez garantálja.

A szokásos ismétlődő elemek most is megvoltak, olyannyira, hogy ismét volt a közönségből valaki GoPro kamerával, amit D.C. kölcsönvett egy időre, pont, mint a múltkor meg ő is videózott párszor a telefonjával minket, meg magát-magukat. A közönségénekeltetős Cold City Lightsot is felvette, jó lenne ezt viszontlátni egyszer, nem csak őket a mi szemünkkel, hanem minket is az ő szemükkel. Amúgy meg mindenkit biztatott, hogy rögzítsünk bátran bármit, és töltsük fel bárhova, ezzel csak jót teszünk nekik – mondjuk ez így is van, a közösségi média korát éljük. A Youtube-on vissza is lehet nézni a legtöbb dalt egész jó minőségben, akit érdekel, hogy milyen volt, utólag csekkolhatja – legközelebb meg eljöhet.

Az este legnagyobb meglepetése és mesteri gegje a Message To God alatt jött, amikor André helyét a Symphonium szintise, Juhász Berci foglalta el úgy, hogy a zenekar ebből nem vett észre semmit, csak amikor Andersen a közönség soraiban kezdett el ugrálni önfeledten: ekkor fordultak hátra a zenészek, hogy akkor ki van a hátuk mögött. André mondjuk a két méterével elég szépen kilógott a közönség soraiból, amúgy meg zseniális volt az egész. Igazi örömzenélés ment, meg jókedv, fent és lent, szóval elképesztően rokonszenves húzásnak bizonyult a dolog a zenekar részéről, a közelebbi-távolabbi résztvevők számára pedig egyaránt felejthetetlen és kedves élmény.

Elég stresszes időszakot élek meg mostanában, de a zenekarnak köszönhetően mintha elfújtak volna minden gondot – a remek szórakozás mellett gondűzőnek is tökéletes este volt –, bár azt már nem volt energiám megvárni, amíg a zenekar tagjai kijöttek barátkozni az ottmaradtakkal. Ha marad ez a tempó, két év múlva újra találkozunk!