Shock!

Eljövend' 2019, és én még ma sem tudom, hogy valójában hányadán is állok a Sólstafirral. A végeredmény szempontjából ez szerencsére nem is igazán lényeges, az izlandiak neve láthatóan mit sem vesztett vonzerejéből, és még ha mostanság közel minden évben el is jutnak hozzánk, a nagyobbacska koncerttermeket minden alkalommal magabiztosan töltik meg. Azért, hogy a közönségük és talán saját maguk számára is izgalmassá tegyék a mutatványt, ezúttal csavartak egyet a jól bevált koreográfián, és egy komplett vonósnégyes társaságban álltak színpadra. Nem ez persze az első efféle kísérlet, amit hasonszőrű csapatoktól az utóbbi időben láthattunk, még csak nem is mondanám a legsikerültebbnek, érdekességként azonban kétségtelenül megállja a helyét. Ekként pedig egy magamfajta érdeklődőnek is ott volt a helye ezen a tavaszi szezonnyitónak is beillő szeánszon.

Mellesleg volt még egy soron kívüli, privát okom is a lelkesedére, nevezetesen, hogy a koncertet megelőző héten érkeztünk haza Izlandról, ahol bejártuk azokat a tájakat, ahol például az Ótta lemez borítóját is fényképezték, és ilyenkor az ember óhatatlanul is ráveti magát a szigetország zenéire. Hozzáteszem, hogy ebben a „versenyben" számomra az Árstíðir utcahosszal előz minden vetélytársat, én pedig már az első hangok felcsendülése előtt örvendezhettem annak, hogy nevezett trió billentyűs/énekesét, Ragnar Ólafssont négy hónap alatt negyedszer is hazai színpadon láthatom. Jelenléte a Sólstafir turnécsapatában persze nem újdonság, hangjával és billentyűjátékával pedig sokat hozzá is tesz a nevesebb reykjavíki „testvér" megszólalásához. Sokkal többet, mint például a vonósok, akiknek a szólamai csupán belesimultak az Aðalbjörn Tryggvasonék által szépen kitalált hangfolyamba. A négy, meglehetősen extrém kinézetű leányzó talán ezért is kaphatott egy külön blokkot a második felvonás elején, esetleg csak én álltam rossz helyen a teljes értékű élvezethez, mindenesetre ez számomra most sem volt sokkal több/más, mint egy standard Sólstafir-koncert.

Egy-egy ilyen este pedig immár rendszeresen a frontember one-man-showjáról marad igazán emlékezetes, aki idővel talán kissé el is vesztette a türelmét a folyton szövegelő, szintén nem ritkán a kocsmai óbégatás szintjén megnyilvánuló magyar közönség hallatán, a nézőtér szokásos bejárása ezúttal el is maradt, de ettől persze még a fellépés most is leginkább az énekes/gitáros főkolomposról szólt. A kalapot öltött társak a két szélen most sem nyújtottak sokkal többet a szükséges minimumnál, és ha a fizimiskájuk nem lenne annyira jellegzetes, mint amilyen, utóbb talán arra sem emlékeznénk, hogy jelen voltak. A már nem is annyira új ütős, Hallgrímur Jón Hallgrímsson ellenben kimondottan jellegzetes dolgokat kalapált a vízpermetként alázúduló hangjegyek alá, és ebben a minden irányban parttalannak tetsző zenében neki különösen nehéz is a dolga. Engem minden alkalommal meglep, hogyan lehet néhány megfelelő helyen kitartott hangból és üvöltésből hangulatot, mi több dalokat teremteni, de a Sólstafir kétségtelenül rátalált a megoldásra, és a dolog nagyon sokaknál teljes mértékben működőképes.

Jellemző, hogy bár a két részre osztott műsor nettó játékideje a két órát közelítette, így is csupán öt plusz öt plusz egy tétel fért fel a setlistre, de a post-rock/metal már csak egy ilyen műfaj. A válogatásban helyet kapott az utóbbi négy sorlemez mindegyike, külön hangsúllyal természetesen a legutóbbi kettőn, és nem mondhatnám, hogy bármelyik ponton komolyabb meglepetés ért volna bárkit. Nincs is ezzel gond, a közönség hálásan fogadta a várt kedvenceket, Aðalbjörn már-már túláradóan érzelmes előadását, ahogy hol a gitárral a nyakában, hol anélkül, a jó Alan Averillre (Primordial) emlékeztető, szikrázó lelkesedéssel járta a színpadot, vagy éppen bújt bele a hangszerébe. Összességében pedig a dolog olyannyira működött, hogy minden szkepszisem dacára én sem tudtam kivonni magam a hatása alól. A Goddess Of The Ages utolsó hangjaira a katarzis is beérkezett, a banda pedig dörgő vastaps kíséretében térhetett vissza az öltözőbe. A magam részéről nem tudnám megmondani, hogy megnézem-e őket legközelebb is, de hogy ez újfent egy lazán megnyert csata volt részükről, azt nem lehet kétségbe vonni.

Fotó: Emil Chalhoub / A38 Hajó