Shock!

Bizonyos koncertek kapcsán az ember zsigerből érzi, hogy kiemelkedően jók lesznek. És nem azért, mert órákig bújta a YouTube-ot aktuális élő videókat nézegetve, hanem valamiért tudja, és kész. Engem pedig már hetekkel a Steel Panther bécsi fellépése előtt elkapott ez az érzés, ráadásul a tengerentúli négyes előtt az az Inglorius melegített be, akiket a hazai közönség a The Winery Dogs előtt ismerhetett meg, és anno nagyjából öt perc alatt vettek meg. Ez a csomag pedig így egyértelműen kihagyhatatlan volt, amiben egyetértett velem az a nagyjából kétezer ember (köztük rengeteg magyar), akik csurig töltötték a Gasometer küzdőterét.

Az Inglorious a menetrendnek megfelelően pontban nyolckor kezdett is, és gyakorlatilag ugyanazt és ugyanúgy hozták, amit a Barba Negrában is bő fél évvel ezelőtt. A program természetesen első és egyetlen nagylemezükre épült, amelynek dalai mellé egy Whitesnake-feldolgozás és az I Surrender is befért, kétszeres sebességre gyorsítva (Deep Purple-cover ezúttal nem volt). Az már a feldolgozásokból is lejöhet, hogy a tradicionális brit hard rock a fiatal csapat fő hatása, mindez pedig színpadi megjelenésükön is látszik. Valamennyi tag markáns stílussal bír, de a zenekar igazi arca Nathan James énekes, aki egy tévés tehetségkutatóban tűnt fel, magas hangja miatt pedig számomra mindig egy 21. századi, fiatal Robert Plant ugrik be róla.

Bár az Inglorious mindent beleadott, valahogy kissé halványabbnak tűntek ezúttal, aminek oka éppúgy lehetett a gyengébb hangzás, mint a folyamatos turnék okozta fáradtság, de szimplán csak az is, hogy az első találkozás varázsát képtelenség megismételni. Az viszont biztos, hogy hatalmas reménység a csapat, és valamiért hazájukban is nagyon rájuk kaptak, hiszen bluesban gyökeredző, ízig-vérig hard rock zenéjükkel még a slágerlistákra is sikerült felkerülniük. Új klipjükhöz ebből a buliból is vettek fel részeket, remélhetőleg pedig ezzel a videóval is folytatódik majd a sikerszéria. (Nyáron ugyan még arról szivárogtak információk, hogy a csapathoz a korábbi Cry Free-billentyűs, Soulavy Gabi is csatlakozik, Bécsben azonban nem láttam, és a honlapjukon sincs semmi vele kapcsolatban.)

Ahogy a bevezetőben írtam, gondoltam, hogy a Steel Panther jó lesz, de azt nem, hogy ennyire. Vagy hogy klasszikusokat idézzek: „Tudtam, csak nem sejtettem!" És tulajdonképpen nehéz helyzetben is vagyok, mert borzasztóan kemény feladat írásban visszaadni azt, hogy miért volt ez a buli az idei év talán legjobbja. Sőt, talán lehetetlen is. Ha érted a Steel Panther lényegét, akkor úgyis tudod, ha pedig nem, akkor hiába is írom le, mi minden történt a koncerten, úgysem fog átjönni. Amellett, hogy a zenekar tökéletesen hozza a Sunset Strip-életérzést, a zene mellett ugyanakkora hangsúlyt fektetnek a show-ra is. Márpedig esetükben utóbbi, nem meglepő módon élőben is ugyanúgy az altesti fingós-szarós-recskázós poénokra épül, ahogy dalszövegeik is. És mivel azt is lehetetlen írásban érzékeltetni, miért vicces, amikor Jim Carrey a seggével beszél az Ace Venturában, ugyanennyire értelmetlen részletesen beszámolni arról, Satchel és Michael Starr hányszor és hányféleképpen szólította fel egymást vagy a közönség női (és néha férfi) tagjait némi orális szexre vagy hányszor és milyen változatosan hangzottak el buzizós viccek Lexxi Foxx felé. Írásban úgysem jönne át, a koncert közben azonban sokszor valóban sírtunk a röhögéstől.

Félreértés ne essék, szó sincs arról, hogy spontán lazáskodás ment volna a színpadon, ez ugyanis egy patikamérlegen tökéletesen és a végletekig megtervezett produkció volt, négy atomprofi főszereplővel, akik soha, egyetlen pillanatra sem estek ki a szerepükből. A legnagyobb számomra Lexxi Foxx volt, aki fáradhatatlanul hozta a csücsörítő, affektáló, langyi basszusgitárost, a kötelezően lenézett Stix Zadiniával („Hey dude, remember! Drummers last!"), hogy az „igazi" rocksztárok, Michael Starr és a kigyúrt gitárhős, Satchel kedvükre élcelődhessenek rajtuk. Persze mindez csak szerep és póz, ami tökéletesen illik egy olyan világhoz, amelyben egy groupie azért is beperelhet egy zenekart, mert tévedésből a gitáros helyett a bőgőssel feküdt le. Maga a koncepció tökéletesen kitalált és felépített tehát, és az azt előadó figurák is profik, én pedig azt a hanyatlást és zenei szürkeséget sem érzem, amit a harmadik nagylemez kapcsán sokan felróttak nekik. Persze számomra is az első korong a kedvenc, az intróként a KISS I Love It Loudjával induló buli pedig nagyrészt erre is épült, hiszen a tizenhat tételes szett felét ez a korong adta, míg a Balls Out és az All You Can Eat között mindössze egyetlen nótával, négy-három arányban az előbbi felé billent a mérleg nyelve.

Mindez azt jelenti, hogy egy gitárszólónak is szorítottak helyet, de ezt sem úgy kell elképzelni, ahogy egy szokásos koncerten. Satchel ugyan tekert egy rövidet, de aztán inkább felmászott a dobcucc mögé, ahol a saját maga által szolgáltatott lábdob-kísérettel tolta a nagyobbnál nagyobb metalhimnuszokat a Paranoidtól egészen a záró A muzsika hangja-betétdalig. Természetesen minden volt, csak unalmas nem! A buli legzseniálisabb részét ugyanakkor az akusztikus blokk jelentette, amelyben a Girl From Oklahoma előtt „spontán" felhívtak egy „véletlenül" kiválasztott lányt a színpadra („You look slightly retarded and easy to fuck, come up here!"), majd mind a négyen írtak egy, fejenként kétsoros dalocskát a hölgy szépségét és kívánatosságát dicsőítendő. Végül pedig a közönség soraiból szintén „találomra" kiválasztott srácot hozott be az egyik road, hogy énekeljen ő is. Ekkor azonban lánykérés következett (természetesen igennel), majd az ifjú pár romantikusan és boldogan énekelte együtt a zenekarral, hogy „Come on pretty baby, suck my balls all night." A nóta végén aztán Michael hosszasan üvöltette a közönséget, hogy „you fucked up, you made a mistake!"

Ezernyi poén volt ezeken túl is (Stix iPhone-os fuvolázása, Lexxi haj-szólója, folyamatos rúzsozása, fésülködése, Satchel állandó és szándékos tus-elbaszásai, hogy csak néhányat említsek), mi meg sírtunk a röhögéstől. Nyilván mondanom sem kell, hogy a konstans őrület mellett zeneileg is minden ízében tökéletes volt a koncert, bár sajnos ők sem szóltak igazán jól. Egyetlen negatívumot emelnék ki, ez azonban független a zenekartól: a nézőtérre annyi embert zsúfoltak be ugyanis, hogy már az Inglorious alatt sem volt levegő, a két csapat műsorával összesen majd három órát kitevő programot pedig olyan szorosan összesimulva kellett végignéznünk, mint a szardíniáknak a dobozban.

Mindez azonban csak néhány pillanatig zavart, hiszen ahogy erre ez az este is rávilágított, a Steel Panther bármikor és bármilyen körülmények között óriási.

Fotó: © Künsztler Tamás / Guitarmania E-Zine