Shock!

Zárkörű rendezvényeken, illetve a 2012-es Rock A Nevem turné záróbuliján már játszott az Arénában a Tankcsapda, önálló koncerten azonban első ízben futottak neki az ország legnagyobb fedett helyszínének. Egy ekkora volumenű fellépés még akkor is rejt némi kockázatot, ha az ország jó két évtizede legnépszerűbb rockzenekaráról van szó, különösen, ha hozzávesszük, hogy Lukácsék ismét nem a biztosra mentek, és koncepciót tekintve is valami olyannal rukkoltak elő, amivel a hazai előadók közül még senki sem próbálkozott. A műveletet nem nevezném minden szempontból zökkenőmentesnek (a dolog ezen része nem a csapaton múlt), zeneileg pedig bizonyosan jártam már acélosabb Csapda-koncerten is, viszont egyvalami biztos: ez a koncert a produkciót tekintve innentől nem kizárólag a debreceni trió pályáján számít majd etalonnak és hivatkozási alapnak.

A Pennhurstből elég keveset, konkrétan másfél számot sikerült elcsípni, így ennek alapján nem mondanék végleges véleményt az élő teljesítményükről. A kényszerzubbonyos imázs jól megjegyezhető, de ugyanazt éreztem, mint a felvételeik hallatán is: egyelőre még markánsabb a kinézetük, mint a zenéjük, és ezen már rövidebb távon is mindenképpen változtatni kellene, amennyiben meg akarnak kapaszkodni a mezőnyben. A küzdőtér közepére beállított, méretes színpad nekik szánt részét ugyanakkor jól belakták, tehát unalmasnak biztosan nem nevezném a látottakat.

A nürnbergi Reload érdekes választás volt ide, de magáról a csapatról nem tudok különösebb érdekességeket elregélni: noha a nevük téves képzeteket kelthet, a jellegtelen kinézetű, egyenfeketébe öltözött négyesnek zeneileg semmi köze nem volt a Metallicához, inkább valami olyasfajta öszvér-muzsikát nyomnak, amiben éppúgy megférnek az itt-ott már-már fémes elemek, mint a jellegzetes, germánosan lakossági punkos-rockos húzások. Rosszaknak semmiképpen sem nevezném őket – még akkor sem, ha egyes gitárszólóiknál öntudatlanul is felszisszentem –, de különösebben jónak sem, noha pár jól elhelyezett magyar mondattal azért sikerült az ujjuk közé csavarni a szépen gyülekező közönséget. A dajcsosított Fading Like A Flower átirat sem tűnt különösebben gördülékenynek. Annak, ami, összességében elment a dolog, de kétlem, hogy errefelé sokat fogunk hallani róluk a jövőben.

Két mondattal előbb azt írtam: szépen gyülekező, ez azonban csak részben igaz. Mert oké, hogy az efféle körszínpados bulik sehol sem tekinthetők megszokottnak, és elfogadom, hogy ha valaki egy ekkora tömegrendezvényen talált magának egy jónak tetsző helyet, utána nehezen válik meg tőle. Arra viszont a sajátos tömeglélektant leszámítva nem igazán létezhet épeszű magyarázat, hogy miért viselkedik sokezer ember kifejezetten önsorsrontó módon egy ilyen kaliberű eseményen. Értem én, hogy ha csak az egyik oldalról lehet bejönni két kapun, akkor egyszerűbb lecövekelni utána azon a fertályon, mint átmenni a szinte üresen kongó másikra, netán azonnal betömörülni a büfé előtt kígyózó sorba, hiszen akár öt teljes percbe is beletelne átsétálni az átellenben lévő, töküres másikba. De amikor a felgyülemlett tömeg miatt végül már bejutni is csak bajosan lehet a terembe, és a szervezőknek is el kell kezdeni finoman oszlatni, akkor azért azt gondolnám: legalább néhány embernek feltűnik, hogy moccanni sem tud, és már csak a saját jól felfogott érdekéből is megpróbál keresni valami megoldást. Nos, nem. Sőt, még akkor sem, amikor utána direkt bemondják, hogy a közönség legyen olyan kedves körbefolyni a csúcsaira állítva középre helyezett, négyzet alakú színpadot, és ne csak két oldalról gyülekezzen előtte...

Még a Tankcsapda kezdése is bő negyedórát csúszott emiatt, de a helyzet csak a buli közben kezdett úgy-ahogy alakulni, és érdemben igazából nem is változott meg: az Aréna egyik felén heringes tömegnyomor, a másikon már-már békebeli szellősség uralkodott. Pedig lehetett volna mindenütt arányosan eloszló sokaság is, és akkor tényleg mindenki kényelmesen elfér. Ez azért az egy év múlva esedékes, szintén körszínpados Metallicára készülve lehetne intő jel, mert ott lényegesen kellemetlenebb jelenetek is kialakulhatnak emiatt... Emiatt aztán a látkép a nézőszámot tekintve csalóka is lehetett, de az Arénában hátul tényleges sold out esetén is mindig marad hely, most pedig hivatalosnak tekinthető információim szerint több mint 11 ezren jöttünk össze – vagyis akárhogy is nézzük, a laza teltház simán megvolt.

A Tankcsapda sosem akarta rutinból letudni a kiemelt fellépéseket, így sejtettem, hogy profi produkcióval készülnek majd erre az estére, ám kicsit igazából még ennek fényében is meglepődtem, mennyire topra tették a látványt. Lehet, hogy a körszínpad nem új húzás, de itthon tudomásom szerint senki sem csinált még ilyen bulit ekkorában, így ez a megoldás eleve nagy pluszt adott (akik Metallica-másolást kiáltanak, azoknak mondom: az ötlet eredetileg nem Hetfieldéktől származik, a dolgot a Def Leppard csinálta először a Hysteria turnéján). Emellett kilenc kivetítő – nyolc kicsi és egy nagy központi – volt hivatott emelni a vizuális élmények szintjét, méghozzá egyenként is folyamatosan változó, profi vetítésekkel, de kaptunk elég tekintélyes pirómennyiséget és szépen kitalált fényeket is. Nem túlzok: ez a koncert ebben a tekintetben simán elment volna nemzetközi szinten is, és még csak nem is a „futottak még" kategóriában, pedig egy kinti nagyság és a Tankcsapda költségvetése aligha esik egybe. Vagyis maximális mértékben jár az elismerés Laciéknak.

Ami magát a programot illeti, a Gyűrd össze a lepedőt – Nem kell semmi – Rock a nevem kezdés helyből megadta az alaphangulatot, és ezzel a látvánnyal karöltve voltaképpen mondhatjuk, hogy a Csapdának végig nyert ügye volt. Még úgy is, hogy a hangzást egyáltalán nem éreztem acélosnak – túl sok dob, a kelleténél kevesebb, vékonyabb gitár meg basszus –, és érzésem szerint kicsit ők is izgulhattak, mert több volt az apróbb pontatlanság, ahogy egy alkalommal Laci is kitért rá, „erdőjárás", mint az utóbbi időszakban általában lenni szokott náluk. De az ilyesmi ugye alapból hozzátartozik az élő adás varázsához, a Tankcsapda meg sosem tört a Rush babérjaira, vagyis én a magam részéről simán felül tudok emelkedni az ilyesmiken, és elég üres élete lehet annak, aki egy ennyire jó hangulatú, faszán felépített monstre koncerten azt lesi, ki mikor hibázik.

Ráadásul a csapat elég alaposan kitett magáért: huszonnyolc számból álló gigaprogrammal készültek, és mindent egybevetve csaknem két és fél órát töltöttek a színpadon, ami azért akárhogyan is nézzük, elég emberes. Emellett a műsor összeállítása ismét fényesen igazolta, amit a Tankcsapda esetében a mai napig méltatlanul keveset emlegetünk: lehet, hogy a zenekar világéletében szimpla zenei eszközökkel dolgozott, de sosem kaptafára. Éppúgy Tankcsapda a Fiúk ölébe lányok pattogós slágere, mint ahogy védjegyszerűen szólnak a kezük alól a Lélekhangokból anthraxesen mechanikusra vett riffjei vagy a Föld és ég finomabb témái, és simán, mindenféle erőltetés nélkül beférnek ezek mellé a tavalyi Dolgozzátok fel csapdásított átdolgozásai is (szám szerint kettő, a Mindenki valakié és a Maradj velem hangzott el). Még csak azt sem mondanám, hogy a program a nagy slágerek sorjázásából állt volna, hiszen a Tankcsapdának minden korszakában megvoltak a maga emblematikus dalai, és ezek közül tulajdonképpen akármelyiket elő lehet szedni egy-egy koncerten. A ténylegesen legnagyobb közönségetetők közül ugyanakkor csak az Egyszerű dal és az Örökké tart maradt ki – én őszintén szólva mindkettő nélkül elvagyok, nem volt hiányérzetem.

A zenekar végig jól bemozogta a méretes színpadot: Fejesnél nyilván abban merült ki mindez, hogy forgott a dobemelvény, Lukács viszont olyan ösztönszerűen járkált végig egyik mikrofonállványtól a másikig, mintha világéletében csak efféle bulikon játszana, és a jellegzetes, komótos indiánszökdeléseivel közlekedő Sidi is igyekezett minden fertálynak kellően sokat domborítani. Vendégek ezúttal nem bukkantak fel, már persze a Szextárgy alatt feltűnt négy táncosnőt leszámítva – itt mondjuk aligha csak nekem ugrott be a klasszikus Sex Action, de annál azért egy fokkal visszafogottabbra vették a show-t a csajok. Átkötőből, köszönetnyilvánításból is épp annyit eresztett meg Laci, amennyire szükség volt, egy mondattal sem többet, de hát ebben is elég komoly rutinra tett szert, így aztán tényleg akármilyen közönséget a maga oldalára állít. A műsor utolsó félórája pedig tényleg népünnepélybe torkollott: a rendes program végére A legjobb méreg, az Azt mondom állj!, a Mennyország Tourist, az Adjon az ég, A rock'n'roll rugója és a Be vagyok rúgva sorjázásával fordultak rá, a ráadásra pedig megmaradt a Jönnek a férgek és a Johnny a mocsokban. Olyannyira ütősen sült el a dolog, hogy a konfettiesős, búcsúzkodós, Rocky-szignálos finálé már-már katartikusan hatott így a végén.

Szokás mondani, hogy a csúcson mindenki magányos, a vezető státusz nyilvánvaló előnyei mellett nyilván nem is lehet egyszerű folyamatosan új kihívásokat, friss inspirációt meríteni, de a Tankcsapdának valahogy mindig sikerül. Lehet, hogy látszólag éppolyan nüansznyi újdonság a körszínpados arénabuli, mint a feldolgozáslemez vagy a klubos külföldi építkezés, de épp ezek a húzások tudták mindig is frissen tartani a receptet náluk. Ezen a téren Laciéknak a mai napig nincs komolyan vehető riválisuk, sőt, még csak kihívójuk sem nagyon akad itthon – talán már írtam régebben, amit ez a buli is fényesen példázott: a Tankcsapdának gyakorlatilag kizárólag a saját döntésén múlik, meddig marad a magyar rockszíntér csúcsragadozója.