Shock!

Budapesten a Tankcsapdát viszonylag kicsi, emberléptékű helyen gyakorlatilag esélytelen megnézni, így jó ötlet volt Lukácséktól ez a hármas sorozat a tavaszi turnén a Kék Yukban, az A38-on és a Barba Negrában. Az persze senkit sem lephet meg, hogy mindhárom helyszín elővételben teltházas lett, mint ahogy a kiváló hangulat sem – éppen utóbbi borítékolhatósága volt az oka annak, hogy úgy döntöttem, mindenképpen megnézem valamelyik bulit. A hallott vélemények alapján a másik két fellépéssel sem akadtak gondok, de beszéltem olyannal, aki szerint egyértelműen ez a harmadik koncert sült el a legjobban ebben a körben, és ezt még látatlanban is hajlamos vagyok elhinni.

A műsort nyitó Sold For Evilről sikeresen lemaradtam, a másodikként játszó Szeget azonban úgy nagyjából a második daltól már figyelemmel kísértem. A kipróbált debreceni arcokat rejtő, leginkább talán riffelős-üvöltős rap metalként jellemezhető bandával természetesen nem most találkoztam először, de valamikor még az ókorban láttam őket utoljára, szerintem úgy 2002 környékén (igazából sem a dátum, sem a helyszín nem rémlik pontosan, csak az, hogy találkoztunk, azóta meg ugye volt nekik szétszéledős periódusuk is). Otthon sosem hallgattam a csapatot, de így, előzenekarként most sem nyomták rosszul – akárcsak iksz évvel ezelőtt –, és a klubot zsúfolásig megtöltő közönség láthatóan vette is a lapot, bár nyilván nem váltottak ki akkora heringezést és beindulást, mint a főattrakció. Arra például lehetetlen volt nem odafigyelni, mennyire ösztönösen feelingesen és fineszesen dobol Szilágyi Pisti, aki ugye még ma is elsősorban a megboldogult Necropsiából lehet leginkább ismerős. Szóval ebben a rövid műsornyitó szerepben simán hozták, amit kellett, a záró Beastie Boys átirat meg nyilván akármilyen közegben működik a világon. A gitár mondjuk lehetett volna masszívabb, de a hangzás így is teljesen élvezhető volt.

A Tankcsapdát én is ugyanúgy számtalanszor láttam már, mint vélhetően mindenki, aki olvassa ezeket a sorokat, a legutóbb – pont a mostani alkalom szöges ellentéteként – év végén, az Arénában. A gyökeresen eltérő léptékek dacára kontrasztokról nem igazán tudok beszámolni a decemberi fellépéshez képest, ami jó, akkor ugyanis nagyon tetszettek, és most sem tudnék rosszat mondani a produkcióról még akkor sem, ha ez lenne a célom. Pedig a program ezúttal nem feltétlenül nekem kedvezett, ellentétben az évvégivel, amikor teljes egészében műsoron volt az évfordulós A legjobb méreg lemez, ami az én generációm számára ugyebár mindenképpen a tinédzserkori szocializáció egyik meghatározó mérföldkövét jelentette. A slágerekre koncentráló Rock a nevem turnéval ellentétben viszont ez a körút már a szó szoros értelmében véve is a Rockmafia Debrecen album bemutatója, így ha jól számolom, hat dal is elhangzott a már bőven 20 ezer eladott példány felett járó tavalyi lemezről (plusz-mínusz egy-kettő, nem jegyzeteltem, viszont a szokásosnál nagyobb elánnal söröztem, szóval bocsánat az esetleges pontatlanságért), és általában véve is inkább az utóbbi tíz év anyagaira koncentráltak.

Előrebocsátom: semmi bajom az utolsó albummal, csak úgy vagyok vele, mint gyakorlatilag összes elődjével 1999 óta, vagyis inkább egyes dalokat hallgatok róla szívesen, mintsem egyben az egészet. A Csapda azonban láthatóan jó kört fut mostanában, a Sidi egy évvel ezelőtti csatlakozásával nyert extra lendület máig kitart, és ők sem tagadhatnák, hogy kívül-belül egészséges a csapat (nem mintha előtte bármi is utalt volna ennek ellenkezőjére), így aztán voltaképpen mindegy volt, mit játszanak, a hangulat még a kevésbé kedvelt darabokat is lazán elvitte a hátán. Jól mutatja ezt, hogy a standard kezdőnótává avanzsált Mi a fasz van?-t például alighanem sosem fogom már megkedvelni, viszont amikor belecsaptak, az tudatosult bennem, hogy kezdem megszokni, ami ahhoz képest elég komoly előrelépés, mennyire ráncoltam rá a homlokomat elsőre...

A közönség egyébként minden dalt egyformán jól vett, legyen szó akár kultikus őskövületekről (Juggler, Terrorista vagyok, Johnny a mocsokban), akár a maguk idejében egy egész ország által dudorászott slágerekről (Adjon az ég, Azt mondom állj). Ez pedig tényleg azt mutatja, hogy a Csapda ma már igazi sokgenerációs csapat. Érdekes volt megfigyelni, hogy ugyan a banda táborának magja fanatikusokból áll, akik minden korszakot kennek-vágnak (láttam negyvenes arcot is, amint torkaszakadtából, mély meggyőződéssel üvölti, hogy nem csinál rendet a szobájában), de azért mégis mások hördültek fel jobban a Csapda vagyunkra, mint a Nem hagylak elre.

Azon persze hosszasan lehetne elmélkedni, mennyire egészséges, hogy egy mai átlag tizenöt évesnek ugyanúgy a Tankcsapda jelenti „A" magyar rockbandát, mint a '90-es évek közepén nekem meg a korombelieknek. Súgok: semennyire nem az (és meggyőződésem, hogy ebben még akár Lukácsék is egyetértenének velem), erről azonban kizárólag a könnyűzenében is érvényesülő sajátos magyar viszonyok tehetnek, nem pedig a zenekar. Mindent elárul a helyzetről, hogy az elmúlt évtizedben népszerűség szempontjából legmesszebb jutott hazai trónkövetelők is egytől egyig a Tankcsapda köpönyegéből bújtak elő ahelyett, hogy inkább velük szemben akartak volna megmutatni valami mást... Kicsit olyan ez, mint Mike Tyson volt a '90-es évek végén, 2000-es évek elején: a sajtóban imádták köpködni, szidni, imádták róla leírni, hogy már rég túllépett a jó évein, és egyáltalán, tök gáz az egész ember úgy, ahogy van, aki miért nem hagyja már abba, de a szervezők közben azért minden meccsét úgy hirdették, hogy „he's still the man to beat", és a neve háromszor akkora betűkkel virított a plakátokon, mint az aktuális ellenlábasé... Szóval az ilyesmivel ugyanúgy nem kell sokat törődni, mint ahogy például a Metallica is vígan csücsül a trónján úgy, hogy utoljára huszonkét éve adtak ki olyan lemezt, aminek a megítélésében legalább a tábor többsége egyetért. (Nem mintha össze akarnám hasonlítani a két zenekart, de ezen a téren igenis vannak köztük párhuzamok.)

Egy Tankcsapda koncert kapcsán általában mindenki kötelezőnek érzi megjegyezni, hogy itt-ott be-becsúsznak kisebb pontatlanságok, sokan a kelleténél jobban is imádnak lubickolni ebben, de én önálló bulin igazából nem nagyon szívtam a fogamat az elmúlt évtizedben a játék minősége hallatán. Inkább egy-két fesztiválon sikerült belefutnom rosszabb formáikba, de ezekbe is jellemzően inkább nyolc-tíz évekkel ezelőtt, nem pedig mostanában. Vagyis a pontosságban, feszességben sem találtam egetrengető hibákat: nyilván most sem keltették azt az illúziót, hogy a Rusht látjuk a deszkákon, de ez azért alapvetően koszos, sörgőzös rock'n'roll, ahol simán elfér néhány mellényúlás, hamis hang vagy félrement ütem. (A Down totál szétszívva, hullámzó tempókkal, koszosan pengetett hangokkal is a világ egyik legelementárisabb koncertcsapata, az Offspring meg még egy Pete Paradához hasonló doboszsenivel sem képes élőben értékelhetően megszólalni – kábé ennyit is erről a témáról.) Abszolút élvezhetően is szóltak, a hangzással sem volt gond. Lukács nem beszélt túl sokat, de elégedettnek tűnt, Sidi arcáról gyakorlatilag most sem lehetett letörölni a vigyort egy percre sem, Fejes dobcucca pedig most ugyan nem pörgött fel-alá Tommy Lee módjára, de ő is hajigálta a dobverőket, és a szokásos módon vette ki a részét a showból. Ja, és ezúttal meglepő módon nem Sidi, hanem Laci feszített Black Label Society pólóban...

Nekem ezen az estén a koncerteken általában kevésbé favorizált '90-es évek végi dalok ütöttek be leginkább. A Connektor :567: az utolsó igazán nagy kedvenc albumom volt a bandától, és két-három momentumtól eltekintve mai fejjel visszahallgatva is nagyon erősnek tartom, így már akkor is szélesen vigyorogtam, amikor belecsaptak a Vezérbe (Lukács is megjegyezte: ő maga sem érti, miért felejtődött el ez a dal annyira a kiadása után a trió részéről is), a Disco azonban tényleg az egész este csúcspontját jelentette („A lelke mélyén úgyis mindenki diszkós", mondott a felvezetőben egy nagy igazságot Laci). A Ha zajt akartok lemezt meg már a maga idején sem szerettem különösebben, de mégis sok emlékem kötődik hozzá, így a Szabadon, a Sovány vigasz és főleg a Törölköző teniszütőkkel is roppant kellemesnek bizonyult. De összességében egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy unatkozom, pedig jó két órát játszottak.

Egy szó, mint száz, a Tankcsapdát le lehet írni (ha belegondolok, tulajdonképpen az említett Connektor óta folyamatosan leírják őket...), nem kötelező szeretni a lemezeiket, de megkerülni ma is képtelenség a triót, és ahogy elnézem, ez így is marad, ameddig ők maguk nem döntenek úgy, hogy ennyi volt. Erre viszont semmi okuk nincs, hiszen még ennyi év után is folyamatosan szerzik az új híveket, szóval élnek és virulnak. Ilyen státuszban lévő csapatokról elég nehéz objektíven szólni, de azért megkockáztatom: akárcsak az Arénában, ezen a bulin is ugyanúgy csak az érezte rosszul magát, aki direkt úgy indult el otthonról, hogy utálni fogja, amit lát és hall.