Shock!

Sokan sokmindent mondtak már a pár éve metal körökben hírhedtté vált, Svédországból hazatelepült, hivatásos Halford fanatikus Bártfay „Metal Angel” Lászlóról, de hogy ne lenne egyenes, karakán ember, azt legádázabb ellenségei sem süthetik rá.

Nem jellemző rá a konfliktuskerülés sem, bizonyítja ezt az, hogy anno a különféle fórumokban nevét vállalva osztott ki boldog-boldogtalant jogosan-jogtalanul, szalonképes vagy épp szalonképtelen stílusban. Ez a magatartás sokaknál kicsapta a biztosítékot, legtöbbször a stílus miatt, amely Metal Angel számára mindig másodlagos volt a mondanivalóhoz képest, de akárhogy is, a figura tényezővé vált a hazai metal életben. Sajnos emlékezetes wigwamos Beyond Fear-„vendégszereplése” miatt sokan azok közül is hajlamosak voltak végleg leírni, akik amúgy túl tudtak lépni az időnként valóban minősíthetetlen fórumos megnyilvánulásokon és értették, hogy általában miről beszél (köztük jómagam is).

Sokáig nem is lehetett barátunk felől hallani, Halford/Priest tribute csapata, a Judas Beast is takaréklángon működött – nyilván saját maga és zenésztársai egyéb elfoglaltságai miatt is. Tavaly évvége felé azonban bekerült a köztudatba, hogy a Tim „Ripper” Owens-szel azóta is baráti kapcsolatokat ápoló Metal Angel idehívja kollégáját egy speciális klubbulira, amely lényegében egy jóféle hakniműsor lenne, ahol magyar zenészek kísérik az énekest. Amilyen meglepően hangzik ez elsőre, annyira bevett szokás már másfelé: a legismertebb példa Jeff Scott Soto, aki több ízben is nyomott már hasonló felállású koncerteket a világ különböző tájain, például Bulgáriában és Dél-Amerikában. De tudomásom szerint Joe Lynn Turner sem zárkózik el az ilyesmitől. Miért ne tehetné meg Ripper vagy bárki más ugyanezt Magyarországon?

Az alkalmi kísérőzenekar Szíjártó „Szupermen” Zsoltból (Akela, Omen), a veterán Jung Norbertből, Koncz Tibor basszerből (Cool Head Klan) és Király Zoltán dobosból állt – a gitárosok munkásságát ismerve pedig nemigen kellett aggódni amiatt, hogy megbirkóznak-e a feladattal, hiszen Szupermen egy Malmsteenen és Vai-on felnőtt, „lélektelenül, parasztvakítósan tekerő” játékos; míg Norbi a klasszikus, ízes metal riffelésről és szólózásról tud sokmindent. A ritmusszekció is ott volt a szeren. Igaz, a Painkiller nyitásnál kicsit necces volt a dob, de ebbe a témába a neves dobosok jórészének is beletörne a bicskája.

Előtte azonban még megtekinthettük a Cool Head Klan műsorának nagyrészét (kb. akkor értünk a helyszínre, amikor ők kezdtek, szóval elnézést a többi vendégbandától), amely engem személy szerint meglepett, mert én még ott tartottam, hogy ez valami minimálpunk, valójában pedig már csont metalt tolnak Molicsék. Igaz, nagyon alapra vett metalt, de feszesen, harapósan megszólaltatva és Jung Norbert itt sem fukarkodott a szólókkal. Molix hangja még mindig nagyon erős, őszintén szólva tehát jobban örülnék, ha valami igényesebb zenei és szövegi körítéssel is lehetne időnként hallani élőben, elvégre a 35 feletti rockerek mégiscsak Crimson Glory-interpretációjára emlékeznek könnyes szemmel, na meg a Seneca lemezre, a CHK-val pedig biztos hogy nem ez lesz a helyzet 10-15 év múlva. Tini bajkeverők számára persze tökéletes feszültséglevezetés – a szélesebb körben is ismertté vált popfeldolgozásokról pedig vagy jót vagy semmit.

Persze az utánuk következő Crossholderhez képest a CHK olyan volt, mintha a Dream Theater tagjai tartottak volna hangszerbemutatót – a keresztes lovagnak öltözött csapat lényegében a Crazy Mama házizenekara, szóval elég könnyű beléjük botlani, még ha az ember nem is feltétlenül szeretné. Pedig alapvetően nem zenélnek rosszul, de énekesük egyszerűen katasztrofális antihang, a szocmetál kliséket pedig ma már a régi nagyok is igyekeznek levetkőzni, többnyire sikerrel. Egy fiatal, feltörekvő bandának tehát nem nagyon elnézhető, hogy 2010-ben egy 87-es művházfeszten érezzük tőlük magunkat. Egy Ripper Owens előtt meg pláne nem.

De mindegy, ez a Tim Owens gyerek akkor is szeretnivaló lenne, ha playback alapokra krákogna rá. Mosolygós, jóllakott óvodás arcberendezése eleve szimpatikussá teszi (és gondoljunk bele abba is, hogy ez az ember ma már nagypapa!), allűrmentességéről, közvetlenségéről ugye legendák keringenek; azt pedig el sem lehet képzelni, milyen az ha nincs rendben a hangja. Mert bár mintha valami megfázásról magyarázott volna konferálás közben, mégis, azokat a jellegzetes scream machine-sikolyokat ugyanolyan lazasággal vezette elő, mint korábban mindig (most láttam ötödjére a srácot). A három szólólemezes dal (ld. a hevenyészett setlistet) ugyan továbbra sem hozta közelebb hozzám a Play My Game-et, de azért nem lógtak ki a sorból. Nagyon jól esett persze a Scream Machine, a Burn In Hell, a One On One és a már említett Painkiller is, ami a névadó dallal együtt nagyon ütős nyitásnak bizonyult. Az I Am A Viking pedig hab volt a tortán, még ha lehetett is rá számítani – minden elismerésem a zenekarnak, hogy ezt az igen vegyes, többféle stílust felvonultató programot ilyen rövid idő alatt betanulták.

A Keeper Of Dreames srácokról nem is beszélve: egy vetélkedő keretében ők nyerték meg a lehetőséget, hogy az éppen megjelent Charred Walls Of The Damned lemez Ghost Town dalát eltolják Ripperrel – három nap alatt tanulták meg a dalt, és bár látszott, hogy eléggé be vannak tojva a megtiszteltetéstől, nem nagyon hallottam hibákat (még ha ők maguk biztos bele tudnának ezer ponton kötni saját előadásukba). Utólag sajnáltam is, hogy az ő bulijukról lemaradtunk. Ezek után igen kínosnak bizonyult a Priest tribute-intermezzo azon része, amikor a Meltdown énekese kapott lehetőséget a Jawbreakerrel – mind az utána következő Tüdő, sőt maga Metal Angel is tisztességesen elénekelte a rábízott nótát, de sajnos nála kiderült (ha eddig esetleg nem tudtuk volna), hogy a fanatizmus, a borotvált fej és a körszakáll mellé nem jár automatikusan halfordi hang. Mindez nem lenne baj, de a Meltdown gyenge pontja már 6-7 évvel ezelőtt is az ének volt, ami egy Priest emlékzenekarnál enyhén szólva is alapvető fogyatékosság...

Sebaj, túlvoltunk rajta és mire Ripper visszatért a deszkákra, már csak néhány kötelező sláger volt hátra, melyek közül a Metal Gods kapcsán nem lehet elégszer felemlegetni, hogy anno mennyire zseniálisan lehelt (süvített) bele új életet Tim. A kurta-furcsa levonulást mondjuk nem tudtuk mire vélni – egy idő után el is indultunk, nem várva meg azt, hogy visszajöttek-e ráadásra, de nem tartom valószínűnek, hogy így lett volna. Ripper nyilván kijött később spanolni a rajongókkal, de nem igazán értem, miért nem lehetett a ráadásra váró közönségnek megmondani a Living After Midnight után, hogy „gyerekek, vége a bulinak, több nótát nem tanult meg a zenekar”. A „miafaszvan” kórus azért király volt!

A magam részéről bármelyik gyakran haknizó énekest megnézném akár ezzel a kísérőzenekarral, akár egy másikkal – a közhiedelemmel ellentétben vannak jó zenészek nálunk is bőven, jó énekes viszont annál kevesebb, szóval nem kizárt, hogy az efféle kooperációkkal lehetne életet lehelni a magyar rockéletbe.