Shock!

Hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem úgy, hogy a remekül sikerült Therapy?-koncert másnapján meg kellene látogatni a Tribulation/Grave Pleasures páros düreres koncertjét is. A hirtelen ötleteim általában ritka szarul szoktak elsülni, ezúttal azonban szerencsére nem így történt: ugyan kétfős különítményünk között szépen megoszlott az érdeklődés (én elsődlegesen a Grave Pleasures, utastársam pedig inkább a Tribulation miatt kelt útra), végül kiegyeztünk egy döntetlenben: mindkét banda igen emlékezetes koncertet adott.

Igen, tudom, a The Wailing Dead turnén volt egy harmadik fellépő is, akiket persze szokás szerint lekéstünk, de még mielőtt az asszonykórus belekezdene szokásos dalába az ingyen bekuncsorgás és a késői érkezés szégyenteljes összefonódásairól, mentségemre hadd hozzak fel annyit: egy munkanapon, 100 kilométeres távolságból indulva akkor is nehezen tudtam volna odaérni a fél nyolcas kezdésre, ha épp a kedvenc bandám erőlködött volna a Dürer Kert 041-es termében, ehhez képest pedig a death metalban utazó Vampire-ről sajna azt sem tudom, hogy eszik-e, vagy isszák őket. A Dürer pultjánál egyébként úgy hallottam, igazán jók voltak.

Amíg az előző napi koncert igazi népünnepély volt, addig a The Wailing Dead sokkal erőteljesebben hasonlított egy szeánszra, még inkább egy kamaraelőadásra. Ehhez pedig tökéletes volt a helyszín-választás, nem is szóltak rosszul, és a Tribulationre már egész szép számban megjelent érdeklődő is kellően szellősen lakhatta be a teret. De előttük még a Beastmilkből lett Grave Pleasures rögtön a nagyszerű goth-dark-posztpunk-pop Dreamcrash lemez címadójával, az Utopian Screammel nyitott, amit a lendületes Taste The Void követett, és ez a kezdés azért frankón meg is adta az alaphangot. A Dreamcrasht nyilván később sem hanyagolták (ami ugye furcsa is lett volna, lévén ezen a zenekari néven ez az egyetlen lemezük), az amúgy is elég giccses Lipstick On Your Tombstone kivételével szép lassan valamennyi dal elhangzott róla, amelyek közül természetesen a slágeres New Hip Moon / Crying Wolves párosára, valamint a tempósabb Futureshock és a hejjegős Worn Threads-féle darabokra érkezett a nagyobb üdvrivalgás, míg a Crisis és a Girl In A Vortex-típusú lassabb, pihentetősebb tételek kicsit le-leültették a fellépést, pláne, hogy ez utóbbinál (ami amúgy lemezen az egyik kedvencem) eléggé össze-vissza is csengett-zúgott a szépséges Linnéa Olsson gitárja. Aki pedig a folyamatos headbang közepette minden egyes dal előtt/után/néha közben birizgált valamit az erősítőn, vagy épp a hathúroson, és ettől az egy tételtől eltekintve nem is volt komolyabb gond a hangzással. Kvohst, akarom mondani Mat McNerney pedig tényleg rohadt jó énekes, aki ugyanakkor egy kis színpadiasságért sem megy a szomszédba, azért szerencsére még bőven a ripácskodáson innen maradva. Igen, a szó, amit keresek, a szuggesztív.

Nagyobb beindulás azonban ezzel együtt is a Climax tételeire (Death Reflects Us, You Are Now Under Our Control, Fear Your Mind, Genocidal Crush) volt, és ha igazán őszinte akarok lenni, el kell ismernem, ezek a dalok bizony tényleg nagyságrendekkel jobban működnek élőben, pláne ha a záró, Love In A Cold Worldöt és a (levonulás nélküli) visszatérést követő, vitathatatlanul jól meghangszerelt, ám igen unalmas Crooked Vein páros fogadtatása közötti különbséget nézem. Ez utóbbit komoly baklövés volt zárószámnak berakni, de ettől függetlenül azért persze kimondottan tetszettek, különösen a korábbi In Solitude-dobos Uno Bruniusson játéka.

Némi rövid szünet és molinó-csere után jött az est főattrakciója, a mostanság amúgy is csúcsra járatott vámpír-tematikát ügyesen felhasználó, és utolsó lemezével komolyabbat gurító Tribulation, aminek sikerét a mögöttem álldogáló faszinak a közvetlenül a koncert előtt barátja fülébe üvöltött „beharangozója" foglalt össze a legtalálóbban: „Mert én aztán tényleg kurvára nem vagyok nyitott, de a Tribulation baromi jó, tök mindegy, különben mit szeretsz!" És valóban azok is voltak, még ha azt is kell mondjam, hogy ebből a tömény élményből ez a jó hetven percnyi adag pont elég is volt. A jó nagy füst és sejtelmes fények közepette, az Ultra Silvam hangjaira színpadra lépő, death metalból kinőtt élőhalott-brigád felváltva játszotta a The Children Of The Night és a The Formulas Of Death darabjait, mindvégig egységes színvonalon és megdöbbentően nagy vehemenciával. Ha Kvohstra azt mondtam, hogy kedveli a teátrális megoldásokat, akkor Tribulationékre már nem is tudom, mit írhatnék. Ráadásul itt nem is a kvázi-frontember basszer/hörgő-morgó-károgó Johannes Andersson adja el igazából a bulit, hanem a két androgün gitáros: a heroikus pózokra bármikor kapható, előszeretettel vicsorgó Adam Zaars és a nála is „érdekesebb", szúnyogtestű Jonathan Hultén, aki tényleg egészen úgy festett, mint egy, a vámpírok bálján túl sok vér-bólét beszlopáló, megkattant halhatatlan. De igencsak sajátos mozgáskultúrája és ruházata alapján minden bizonnyal még a Kék Osztriga bárban is nagy szeretettel köszöntötték volna, és ők ketten aztán minden tőlük telhetőt meg is tettek azért, hogy tudatosítsák az emberben: lehet, hogy sötét, depresszív és horrorköntösbe bújtatva ugyan, de ez akkor is ugyanaz a jó öreg rock and roll-szórakoztatás, mint mondjuk a KISS-nél.

Akárcsak a Children lemezen, élőben is a rögtön másodiknak érkező Melancholia és a kicsit később felhangzó Winds tetszettek a legjobban az új számok közül, de a leginkább euforikus mindezzel együtt is a koncertzáró When The Sky Is Black With Devils volt. A nézőtéren körbetekintve láthatóan mindenki jól érezte magát (néhányan túl jól is), az pedig, hogy engem annak ellenére is kiválóan elszórakoztatott a buli, hogy igazából a Tribulation nem feltétlenül az én zenémet tolja, magáért beszél. Elsőre elég kétesélyes volt, milyen sikere lesz ennek a hullaházi bulinak (pláne, ha arra gondolunk, állítólag mennyire iszonytatóan kevesen voltak a Grave Pleasures tavalyi A38-as koncertjén), de szerencsére minden a legjobban sült el. Mindkét csapat jut még magasabbra is a közeljövőben, ebben biztos vagyok.

Fotó: Horváth Jani