Shock!

Korábban nem igazán kényeztette el itteni bázisát az Ugly Kid Joe, most viszont szűk egy évvel legutóbbi, itthoni fellépésük után, ismét magyar földön köszönthettük Whitfield Crane-t és kompániáját. Ahogy tavaly a FEZEN-en léptek fel, úgy most is egy fesztivál keretében lehetett csekkolni őket, hiszen ezúttal az Open Road Daysen tették tiszteletüket, ahol a különféle motoros programok mellett koncertek is várták a nagyérdeműt. Ezek közül pedig az UKJ péntek esti bulija volt a főattrakció.

Annak ellenére, hogy az impozáns környezetben, a Szabadság híd lábánál, a Műegyetem rakparton megrendezett fesztiválra minden elővételes jegy elkelt, kifejezetten élhető volt az embertömeg péntek este 20:45-kor, amikor a banda a húrok közé csapott. Mivel előre lehetett tudni, hogy a koncertnek pontban tíz órakor vége lesz (szabadtéren, a város közepén eddig lehet ugyanis zajongani), várható volt, hogy a csapat a klasszikus éra esszenciáját fogja belesűríteni abba a 75 percbe, ami rendelkezésükre állt. És ez pontosan így is történt. A zenekar ismét ugyanabban a felállásban érkezett, amiben Fehérváron is robbantottak, azaz a főarcokból most is csak a frontember Whit és az ezúttal egy McDonald's-logós Metallica pólóban virító gitáros, Klaus Eichstadt volt jelen. Az Ugly Kid Joe legénységből csak azok turnéznak, akiknek kedvük van hozzá, a hivatalos tagság kényelmesebb fele pedig inkább otthon nézi a sportot, ahogy ezt Dave Fortmanről Whit meg is jegyezte a Milkman's Son alatt. Mindenki azt csinálja tehát a bandában, ami jólesik, de nincs is ezzel baj, hiszen a csapat már régóta csakis a kötöttségektől mentes örömzenélésről szól. A laza, fesztelen hangulat pedig élőben is lejön, a főhősök keze alá meg tökéletesen játszanak be a kvázi állandósított vendégmuzsikusok. Sonny Mayo gitáros, Cam Greenwood dobos és Mike Squires basszer ráadásul remek színpadi figurák is, így az igazi tagok távolléte miatt tényleg maximum nosztalgikus okokból emelhet szót bárki, zenei szempontból nem.

Mivel a fesztiválhelyszínt csak egy alacsony kerítéssel választották el a rakpart járdájától, kintről is sokan nézték a bulit. Scott Ian régi barbás kirohanásával szemben viszont Whitfieldéknek ezzel semmi baja sem volt, sőt, az énekes többször külön is megénekeltette a bulit passzázsról néző arcokat. Enerváltságról, rutinból letolt kötelező körökről szó sem lehetett, és még azt is megtudhattuk, hogy a zenekar közel egy hetet töltött itt a koncert kapcsán, ami alatt nagyon megszerették a várost. Mivel a buli után további két napot maradtak még, Whit nyomatékosan fel is szólította az egybegyűlteket, hogy ha valaki netán összefutna vele, mindenképpen vegyen neki egy sört. Teljesítménye alapján pedig meg is érdemli. Az egyre inkább egy öregedő Terence Hillre emlékeztető, Lemmy-pólós fickó ugyanis amellett hogy 55 fölött is kiválóan énekel, tényleg mindent megtett a közönség szórakoztatásáért. A Failure alatt például a rajongók közé is lejött, és rádiós mikrofonja segítségével a dal kábé felét a színpad előtt grasszálva énekelte el.

A program természetesen az első két anyagra koncentrált: a Menace To Sobriety intróját élőben játszva kezdték a slágerparádét, amiben szép sorjában érkeztek az örökzöldek: VIP, Neighour, Jesus Rode a Harley – hülyeség is lett volna kihagyni egy motorosfesztiválon –, C.U.S.T., Panhandlin' Prince és társai. A reunion utáni éra első dala csak a buli felénél érkezett: ez volt a No One Survives a Stairway To Hell EP-ről, amiről rögtön utána előkapták a címadót is, utóbbit pedig akkora üdvrivalgás kísérte, mint az aranykor legnépszerűbb témáit, de később befért még az I'm Alright is ugyaninnen. A feloszlás előtti utolsó Motel Californiát és az Uglier Than They Used Ta Be-t teljes egészében hanyagolták – ha nem számítjuk az ezen megjelent Motörhead-feldolgozást, az Ace Of Spadest –, és a Rad Wings Of Destinyről is csak a már említett Failure került elő. A buli második felét is a klasszikusok dominálták tehát, amik közül talán csak a God maradt ki, de így is örülhettünk egy rakás alapvetésnek. A So Damn Cool és a Goddamn Devil hatalmasat ütött, mint mindig, a Cats In The Cradle-t Whit ismét csak a koncertre a csemetéiket is elhozó szülőknek küldte, a Milkman's Sont pedig mindenki együtt énekelte, akárcsak a záró Everything Aboput You-t, ami előtt a Tomorrow's Worlddel még egyet csavartak rajtunk.

Pörgős, üresjáratoktól mentes, tömény Ugly Kid Joe-esszenciát kaptunk, ahogy azt már a zenekartól élőben megszokhattuk. Hiába láttam kvázi ugyanezt tavaly, ha holnap megint jönnének, úja ott lennék. Ez így, ebben a formában ugyanis megunhatatlan.

Fotó: Open Road Riders Community