Shock!

Az igazi, élethosszig tartó rákattanásokra az ember a legkevésbé sem tudatosan készül, azok csak úgy belépnek az életébe, és ott maradnak vele mindörökre. Ilyen kattanásnak tartom a magam részéről a tűzön-vízen át tartó szerelmemet a norvég Ulver iránt, akik pedig az elmúlt majd' negyed évszázad (!) során maximális mértékben igénybe vették táboruk tűrőképességét, miközben tényleg szinte minden kő alá benéztek, ami a színtéren fellelhető. Kristoffer Rygg és csapata most éppen szégyentelen popzenét kíván játszani, és egyfelől persze törvényszerű, hogy rajongóként ezt a korszakukat is imádni fogom, másrészt az is igaz, hogy talán még sosem volt ilyen könnyű szeretni ezt a társulatot. A The Assassination Of Julius Caesar album köré felépített turné mindezen felül már tényleg olyan bónusz, amit nyugtával is csak hitetlenkedve dicsérek, amiben tavaly ilyenkor még csak nem is reménykedtem.

Megnéztük már ennek a műsornak az első inkarnációját a csodás Krems városában tavasszal, ahol egy számos tekintetben visszavágott, mégis nagyszerű emlékű előadást láthattunk. Tulajdonképpen azóta is arra vártunk, hogy ne csak fesztiválkörülmények között, de egy önálló klubkoncerten is megtapasztalhassuk mindezt, kérésünk pedig meghallgattatott. Az Ulver ugyebár nem az a kimondott turnézós brigád, efféle körre, amit most tesznek Európában, legutóbb 2010-ben vetemedtek, és akkor voltunk olyan szerencsések, hogy itthon is ízelítőt kaphattunk az általuk élőben kínált produkcióból. Most sajnos úgy alakult, hogy kimaradtunk a szórásból, így törvényszerű volt, hogy utaznunk kell majd a farkasok nyomában. Áttekintve a helyszínek listáját, nem is kell különösebb indok ahhoz, hogy miért éppen Párizs és a La Machine du Moulin Rouge mellé tettük le a voksunkat. Nem arról van szó persze, hogy Ryggék a kultikus mulató színpadára kaptak volna bebocsátást, de az azzal egy épületben lévő, galériás koncertterem sem hagyott maga után kívánnivalót.

Ezen a turnén állandó jelleggel a csapat része a náluk alkalmanként már korábban is kisegítő Stian Westerhus gitáros, aki amúgy felvezető jelleggel egy szűk félórás, önálló műsor bemutatására is lehetőséget kapott. Nos, a jó Stian egy noise/drone elemekből (is) építkező saját stílust visz egyetlen gitárja és tonnányi elektronikus segédeszköze társaságában, az efféle kísérleti zenék pedig meglehetősen letaglózó élményt jelentenek az olyan felkészületlen fejeknek, mint például a miénk. A művészlelkek egységesen megvető tekintetét magamon tudva bevallom, jobb esetben inkább csak mosolyogtam az úriember zajkeltési próbálkozásain és furcsa nyújtásain, pedig amikor csak szimplán énekelni akart, azt nem is csinálta kellemetlenül. Húsz-huszonöt perc persze nem az a versenytáv, ami elviselhetetlen kínokat idézhetne elő, de kimondott megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, amikor az Ulver két ütőhangszerese és a jelenkori hangzás letéteményese, DJ Halstensgård is belépett a színpadra, és belecsaptak a Nemoraliába.

Kremshez képest a program annyival bővült, hogy megkaptuk a Caesar-session bónuszait, amelyekbe az egyelőre csak digitálisan elérhető, a jelen turnét mintegy felvezető Sic Transit Gloria Mundi EP-n már belefülelhettünk. Ez a három tétel talán nem éri el az idei album minőségi szintjét, de érdekességként több mint megfelelnek, a Frankie Goes To Hollywood-feldolgozással (The Power of Love) pedig újfent sikerült meglepniük saját közönségüket. Utóbbi dal volt egyébként a ráadás a lenyűgözően tömény, fényben és hangban is teljes élményt adó műsor végén, amikor belül is totális vörösbe borult a Moulin Rouge, és már gondolkodás nélkül elhittünk minden szót („This time we go sublime / Lovers entwine – divine divine / Love is danger, love is pleasure / Love is pure – the only treasure"). A megelőző másfél óra ugyanis tömör gyönyör volt, aminek élvezeti érték a faltól falig csordultig telt klub klausztrofóbiája is csak minimális mértékben csorbította. Lézerorgia, pulzáló fények és hatalmas zenélés.

Ahogy a múltkor a Laibach esetében már utaltam rá, vannak zenekarok, akik a dalaik szolgai eljátszása helyett egyedi élményt kívánnak adni a koncertjeikkel, és az Ulver is egyértelműen ilyen társulat. Aprólékos precizitással felépített, káprázatos műsort kerítettek ismét az amúgy szimpla, három-négy perces popdalok köré, aminek egyértelműen a Garm/Rygg alkalmankénti csatlakozásával immár háromtagúvá bővült ütőhangszeres brigád teljesítménye alapozott meg, a felépítményt pedig Tore Ylwizaker billentyűs/producertárs húzta fel minderre (Westerhus ügyesen a háttérben maradt, és csak a díszítésekkel foglalkozott). Garmnak szokás szerint kellett egy kis idő, mire bemelegedett, utána azonban nem csak remekül énekelt, de tőle szokatlanul „komolyan" be is mozdult a dalokra, és a Bring Out Your Dead végére már mindenki önfeledten szeletelt a teremben. Az idei év teljes termése elhangzott tehát tíz plusz egy tételben, és tényleg nem maradhatott más hátra, mint kölcsönösen megköszönni egymásnak a lehetőséget.

Az év albuma, az év koncertje(i), az év Ulvere, az Ulver éve.

Fotó: Metalorgie