Shock!

Legjobb barátunk, az Ulver legutóbb három éve járt a környékünkön, akkor Bécsben, most pedig Kremsben, a Donaufest keretében lehetett a farkasokat megtekinteni, tehát párszáz kilométert ismét utaznunk kellett, ha úgy akartuk... és természetesen nagyon akartuk. Esetükben az ár-érték arány soha nem lehet kérdéses, a több mint zseniálisra sikerült új (pop)lemez fényében pedig egészen egyértelműnek tűnt, hogy ott a helyünk a Duna partján. Az időzítés is tökéletes volt április legutolsó vasárnapjára, amit egy kellemes munkaszüneti nap követett, okkal reméltük tehát a legjobbakat, melyek szép sorban be is érkeztek az este folyamán.

A Donaufestival maga egy bő egyhetes összművészeti happening, amelynek idei felhozatalában olyan kultikus nevekkel is találkozhattunk, mint például az Einstürzende Neubauten, ellenben ezen kívül a fellépők neve zömmel leginkább semmit sem mondott nekem, így ezen a számunkra kirendelt vasárnapon is csupán egyetlen attrakcióra hegyeztük magunkat. Láttuk, ahogy a Wachau kapujában álló kisvárost estére gyakorlatilag ellepik a jellegzetesen elvont művészlelkek, és a kellemes tavaszi idő okán annak sem volt semmi akadálya, hogy kedélyállapotukat már a parkok padjain beállítsák. Az idő meglehetősen lassan telt, végtére már a hétfőbe is átfordultunk, mire Kristoffer Rygg és társai végre a Stadtsaal színpadára léptek, hogy egy az egyben felkínálják számunkra fogyasztásra a legfrissebb anyagukat.

A külsőre gyárépületnek tűnő helyszín belül inkább a klasszikus művházak poros-nosztalgikus világát idézte, ellenben kellemesen nagynak bizonyult, hogy a komótosan gyülekező közönség kényelmesen elférjen odabent. Csakúgy a zenekar, amely ez esetben öt tagot számlált, ami létszámában és a fellépők személyében is megfelelt a Bécsben látott társulatnak, leszámítva Daniel O'Sullivan gitárost (aki pedig pár napja, a Roadburn fesztiválon még velük volt). A szokott úriemberes modorát ezúttal is hozó Tore Ylwizaker billentyűst szépen kipakolták a színpad elejére, míg a „frontember" Garmot/Rygget némi vokállal is kisegítő DJ, Ole Aleksander Halstensgård megbújt a háttérben. Kétoldalt egy-egy dobos/ütőhangszeres kolléga tette teljessé a színpadképet, de hogy a ritmus valóban töretlenül áradhasson, ezúttal a szakállas falkavezér kezében is dobverőket láthattunk.

A főhősök nem csináltak belőle titkot, hogy a komplett Caesar lemezt próbálták össze erre a néhány kiemelt fesztiválos fellépést tartalmazó körre, és hogy ezen kívül mást nem is szándékoznak eljátszani. Ezzel a gondolattal a magam részéről ki is tudtam békülni, csupán az aggasztott, hogy önmagában a lemez hossza nem éri el a háromnegyed órát sem, ami azért nem egy fullos koncert versenytávja. Az urak azonban az utóbbi időben meglehetősen mélyen behatoltak az improvizáció felségterületére (az ATGCLVLSSCAP album ennek a kirándulásnak a fő emlékműve), így okkal remélhettük, hogy nem szorítkoznak itt sem a lemezre préselt szett szolgai eljátszására. Igazunk is lett, főként a mintegy negyedórás záró, instrumentális outro miatt végül bő órásra hízott a program, vagyis nem lehetett különösebb hiányérzetünk.

Valamilyen érthetetlen helyi rendelet miatt a lézereket viszont nélkülöznünk kellett, és hát összehasonlítva mondjuk a már emlegetett roadburnös fellépés vizuális képével, fényben valóban szegényesebb volt itt ez a műsor, ráadásul a háttérvetítés is zömmel egy-egy, a lemez bookletéből már ismerős állókép bemutatását jelentette, de mindez a zenéhez képest aztán sokadrangú tényezővé vált. Eleve olyan tökéletes hangzással szólaltak meg a dalok, ami egészen elképesztő volt, és a ritmusszekció munkájával gazdagított muzsika ezen a késői órán is feledtetett minden fáradságot. Garm ugyan nem hozott persze mindent ugyanúgy, ahogy a lemezen hallható, és amíg bele nem melegedett a dolgába, akadt némi intonációs gubanc is nála, ez a fellépés összességében maga volt a szónikus tökéletesség, ami a hajadnál ragad meg, és kiránt a valóságból.

Mit is mondhatnék? Harmadszor láttam koncerten az Ulvert, és ez a brigád gyakorlatilag tényleg bármilyen környezetben képes referenciaértékű munkára. Ennek a fellépésnek is olyan íve, majd olyan katartikus végpontja lett, amilyet rajzolni sem tudok, nemhogy beszélni róla. Mindeközben a kis csapat hozta a szokásos introvertált formáját, és némi „thank you"-n kívül nem is nyilvánultak meg egyáltalán. Tőlünk ne számítson senki szentbeszédre, dalvégi pacsizásokra, de már az A38-as merchpultos közönségtalálkozó hét évvel ezelőtti szép emléke is a múltba vész, sőt, ezúttal merchpult sem volt egyáltalán. Nem örültünk ennek, de minden egyébnek igen. Mi az hogy, nagyon is! Már a lehetőséget is rendkívüli szerencsének tartom, hogy ha igaz, egy hónap múlva újra átélhetem mindezt.

Fotó: David Višnjić