Shock!

Prong és Unearth együtt a Hajón! Mikor először olvastam a hírt, kapásból borítékoltam volna a teltházat, hiszen a Prong egyértelműen kultikus, underground kedvenc itthon, akik ráadásul nem is járnak errefelé olyan gyakran, és az Unearth is műfajának megbecsült tagja. Méregerős összeállítás ez tehát, még akkor is, ha műfajilag elég távol áll egymástól a két banda. Ennek ellenére sajnos korántsem kellett kitenni a „megtelt" táblát.

Sőt, mikor nyolc után nem sokkal megérkeztem, a Dust Bolt még kábé félház előtt játszott. A német csapat ránézésre ugyan csupa fiatal gyerekből áll, valójában azonban már 2007 óta húzzák az igát, négy nagylemezük is megjelent, és már össze lehetett futni velük itt-ott ezt megelőzően is, viszonylag komolyabb turnékon. Zenéjük könnyen felcímkézhető, hiszen egyértelműen a klasszikus, régisulis thrash metal csapatok nyomdokain haladnak, imidzsként pedig a lehető legegyszerűbb „uniformis" alkalmazását választották: mindannyian félmeztelenül léptek fel, és abban nem is volt hiba, ahogy a szúnyogtestű brigád odatette magát. Az basszusgitáros srác egy alkalommal még a bárpultra is felmászott, hogy ott shreddeljen egy ideig, természetesen azonnal elnyerve mindenki szimpátiáját, talán csak a kissé megrökönyödött pultosokat leszámítva. Ettől azonban sajnos a Dust Bolt zenéje még masszívan középszer, Lenny hangja pedig élőben meglehetősen gyenge. Szimpatikus gyerekek, de ez a produkció – minden vehemenciája ellenére – maximum arra elég, hogy örök előzenekar maradhassanak.

Miközben néztem a Prong szó szerint tökéletes produkcióját, folyamatosan azon járt az agyam, hogy Tommy Victor vajon miért nem kapta meg azt a figyelmet és elismerést, ami maximálisan kijárna neki. Játéka, hangzása egyértelműen izgalmasabb és előremutatóbb a progresszívnek, netán gitárhősnek kikiáltott arcok jó részénél, ráadásul színpadi egyéniség terén is simán egy ligába helyezhető a fickó akár Dimebaggel vagy Zakk Wylde-dal is. Ennek ellenére némi underground bólogatást leszámítva valahogy sosem merül fel a neve, ha a '90-es évek meghatározó gitárosai kerülnek szóba. Pedig Tommy egy zseni, ez nem vitás, élőben pedig kifejezetten megdöbbentő élmény szembesülni a gitározásával. Az persze alap, hogy a Prong egy gitárral is úgy szól, mint az atom, és szó szerint lerobbantja a fejed, de mindemellett rengeteg apró finomság, játékosság és izgalmas megoldás rejlik a zenéjükben.

A fókusz persze Tommyn van, ez tény, de a tagság körében állandósult fluktuáció ellenére mindig olyan arcok veszik körül, akik tökéletes és rendkívül feszes alapot pakolnak a gitáros/énekes főhős alá. Ezúttal Aaron Rossi és Fred Ziomek játszott vele, közül előbbi rendelkezik már Prong-múlttal: ő dobolt a Power Of The Damager lemezen. Ők hárman totál összecsiszolódtak, így olyan ütős produkciót vezettek le, amelynek végén nem is csodáltam, hogy a publikum egy része vette a kalapját, és elindult hazafelé.

A Prong nem sokat szarakodott, rögtön kezdésnek eltolták az Unconditionalt, majd a For Dear Life-ot, és ezzel egy perc alatt be is indították a bulit. Annak ellenére, hogy a csapat egy rövid gyengélkedést követően hamar visszatalált a helye ösvényre a Carved Into Stone-nal, azóta pedig csakis erős cuccokat jelentettek meg, ezúttal biztosra mentek: a turné aktualitását adó Age of Defiance EP megidézésén, illetve a X: No Absolutes Ultimate Authority-jén, valamint a záró However It May Enden kívül csakis régi klasszikusok voltak terítéken. A Beg To Differ és a Rude Awakening különösen nagyot robbant, de természetesen az olyan alapvetésekkel sem tudtak hibázni, mint Disbelief, a Lost and Found, a Cut-Rate, az Another Worldly Device, a Broken Peace, az Another Worldly Device, hogy a szett végén elővezetett Whose Fist Is This Anyway – Snap Your Fingers, Snap Your Neck slágerparádéról már ne is beszéljünk. Mindezt pedig látható jókedvvel, atom hangzással és olyan húzósan, ahogy azt csak a legnagyobbak tudják. Többször láttam már a Prongot, és mindig kimagaslóan jók, de ez az egyórás buli abszolút vitt mindent.

Ugyan a csapatok által játszott programok hosszából látszik, hogy ez egy kvázi double-headliner turné, azért mégis az Unearth a turnégazda: ők játszanak utolsóként, illetve a Prong is egyfajta speciális vendégként csatlakozott hozzájuk. Ennek ellenére, mire Trevor Phippsék színpadra léptek, ha nem is látványosan, de egyértelműen megcsappant a közönség létszáma. Ami már csak azért is fura, mert ugyan más színtéren mozognak, de azért az Unearth is régi és kifejezetten jónevű motoros a szakmában. Ha pedig a buli előtt valaki megkérdezi, szerintem kik számítanak nagyobb névnek itthon, egyértelműen rájuk voksoltam volna. Mint kiderült, tévesen, ugyanis a korábbi nagyjából háromnegyedház kábé félházra olvadt, amikor belekezdtek szintén kifogástalanul szóló műsorukba. Bő két évtizedes múlt és rengeteg turné áll a hátuk mögött, a színpadi rutin pedig meg is látszott, hiszen annak ellenére igen meggyőző koncertet adtak, hogy Trevor saját bevallása szerint sem volt toppon, mivel sikerült összeszednie valami masszív nyavalyát a napokban. Tiszteletet parancsoló, hogy a koncerteket ennek ellenére nem mondták le, a magam részéről pedig, ha nem árulja el, nekem fel sem tűnt volna, hogy gáz van, a frontember produkciója ugyanis sem vokálisan, sem pedig színpadi vehemencia szempontjából nem hagyott maga után hiányérzetet.

Annak ellenére, hogy nálam szinte teljesen kimaradt az Unearth, és az általuk képviselt műfaj egésze is meglehetősen stílusidegen számomra, mégis kifejezetten élveztem bő egyórás programjukat. Dust Bolték pedig tényleg kifejezetten jó arcok lehetnek, hiszen amellett, hogy Tommy is többször kiemelte ezt egy órával korábban, Trevor a program vége felé a Dust című számot nekik is küldte, sőt, rövid időre még bőgősüket, Moosit is színpadra invitálta némi közös üvöltözésre. Annak ellenére, hogy számomra hosszú távon az Unearth zenéje kissé egyhangú, néhány azonnal ható kapaszkodó mégis elég volt ahhoz, hogy végig élvezzem a koncertjüket. A Watch It Burn és a Grave Of Opportunity például elsőre betaláltak, azaz az Unearth kétségkívül rendelkezik legalább pár olyan erős dallal, amely alkalmas arra, hogy ismeretlenül is azonnal meggyőzzön. Annak ellenére tehát, hogy kizárólag a Prong miatt váltottam belépőt erre az estére, egyértelműen megérte végig maradnom, hiszen az Unearth produkciója is méregerős volt. Még akkor is, ha az este top-produkcióját azért egyértelműen Tommy Victorék szállították le.

Fotó: Prong, Dust Bolt – Máté Éva / Unearth – Unearth (a nürnbergi koncertről)