Shock!

Bár ezzel a véleményemmel nyomasztó kisebbségben maradtam a „szerkesztőségen" belül, nagyjából az idei év legizgalmasabb történéseként számoltam a USEME megalakulásával, amelynek híre a Special Providence november végi MűPás koncertje környékén kezdett terjedni. Azóta rekordsebességgel beérkezett a debütalbum, Világvevő címmel, az ott megütött hangvétel okán pedig az én lelkesedésem is rekordsebesen fogyott el. Az egy dolog, hogy az ex-Subis arcok, Csongor Bálint és Anga-Kis Miklós köré felépített, önmagát poprockként definiáló brigád nem a súlyosabb muzsikák híveit célozza meg ezzel a formációval, a klipesített Felhővitorlás még ehhez képest is hidegzuhannyal ért fel számomra. Azt azonban, hogy eredendő kíváncsiságom ennek ellenére sem fogyott el teljesen, jól mutatja, hogy amikor a rajtam kívül álló történések átszabták a húsvéti programom, végül mégis gondolkodás nélkül beruháztam egy USEME-koncertjegyre.

A bemelegítésért felelős kecskeméti fiatalok bandája, a Nova Prospect neve ismerősnek tűnt, de gyorsan kiderült, hogy annak ellenére sem futottunk korábban össze, hogy Szemben az óriás című lemezük ingyenesen járt az egyik tavaly nyári Hammerhez. Röpke ismerkedésünk után sem keresem majd okvetlenül a társaságukat, de itt és most kellemes meglepetést okoztak, és ami még fontosabb: tökéletesen illettek az este főszereplői elé. Valahogy úgy tudnám leírni színpadi megszólalásukat, mint amikor egy popzenében utazó társulat puszta jóindulatból egy gitárfanatikust is a soraiba fogad. A sampleresük távollétében bazseváló hölgy és urak rendelkeznek színpadi jelenléttel, és ez alapból remek dolog, a dobos Kiss Dániel személyében ráadásul egy igazi adu is akad a kezükben. Amit a srác technikai értelemben és látványban hozni képes, az szimplán világszínvonal, amire társai is bátran alapozhatnak. Nem is reméltem, de ebben a félórás szekcióban (amelyre a bátortalanul gyülekező közönség meglepően kis mértékben mozdult rá) igazán remekül szórakoztam.

Már Nováéknál szembeötlő volt az (egyébiránt tökéletes-közeli) hangzás súlya, amivel alapos pofonokat lehetett kiosztani ebben az alapvetően könnyedebb zenei környezetben is. Ez szerencsére aztán a USEME esetében is visszaköszönt, Varga Zoltán billentyűs/stúdióguru kis túlzással akár otthon is maradhatott volna, ő jelen esetben leginkább csak a termete miatt maradt észrevehető. Bálinték egy tiszta énekkel operáló Blind Myself (RIP) szigorú ábrázatát öltötték magukra, és ezzel vélhetően leginkább a Subcribe-táborból átöröklött rajongóik kedvére tettek. Nem azért mondom ezt, mintha nem tudnám, hogy Szalkai Tibor személyében egy ex-blindos is a fedélzeten van, hanem mert ezen az estén az ő hangszere és Miklós bőgője vitte a prímet, ez ellen pedig a világon semmi ellenvetésem nem volt.

A USEME kezdettől fogva odafigyel a markáns arculatra, az itt felsorakoztatott technika (amiből a Nova Prospect is sokat profitált) révén pedig ezek az eleve színpadra született arcok még színpadképesebbé válhattak. Csodás fények, a rádiós törekvéseket sikerrel feledtető sound, no és a gőzmozdonyként alapozó Markó Ádám (Special Providence) együttesen szinte tökéletes koncertet hozott össze... mintegy 40 percben. Merthogy az urak a Világvevő dalainak eljátszásánál egyetlen perccel sem töltöttek többet odafent, ez pedig mindösszesen ennyi időt tett ki. Azzal nyilván senki számolt (reálisan), hogy a srácok a Subscribe-diszkográfia elfeledett gyöngyszemeivel szórakoztatnak majd minket a hátralévő időben, de hogy csekély fantáziával is lehetett volna még a setlisten ötletelni, az nem is kérdés. Mivel a nyári fesztiválokig deklaráltan csak ez alkalommal mutatta meg magát a zenekar, nem tudom és nem is akarom másként megfogalmazni: ez bizony tőrőlmetszett pofátlanság volt.

Jól sikerült randevú, kis bökkenővel, kisemmizve azért nem érzem magam. Ha a második alkalom is meggyőz, ebből még tartós kapcsolat is lehet.

Fotók: Barta Imre