Shock!

Micsoda összeállítás! A Voivodot mindig jó megnézni, a Crowbar különös módon nálam kimaradt eddig élőben, a Planet Of Zeust korábban nem ismertem, belehallgatva roppant ígéretesnek tűntek. Ráadásul ez a csomag a végre-valahára elkészült Dürer Kert nagyszínpadára került, aminek a nyitása évek óta húzódik. A kisterem már működött egy ideje, de a nagyterem pár napja debütált az F.O. Systemmel. A klasszikus régi Dürer bezárása óta tátong(ott) némi űr az ilyen kis- és nagyszínpados, kiülős-beülős helyszínek tekintetében. Majd kiderül, hogy az új helyszín mennyire váltja be a reményeket, költözések után mindig van pro és kontra vélemény: messze van, közel van, kicsi, nagy, miért nem rögtön három színpaddal nyitnak, nincs elég parkoló, sok a szúnyog satöbbi-satöbbi.

Én először jártam itt, nekem speciel ez is baromi messze van, mint szinte minden koncerthelyszín a város északi legszéléről. Mire odaértem, épp leszakadt az ég, és kábé az utolsó parkolóhelyek egyikét csíptem meg, mázli. Nem volt telt ház, szóval nagyobb tömeg esetén nincs ötletem, merre is lehetne kocsival megállni. A szakadó eső miatt őrületesen nagy koncert előtti felfokozott bulihangulatról sem tudok beszámolni, elég kicsi az előtér, kiabálva lehet csak beszélgetni, az meg hosszú távon elég fárasztó, és leülni meg nem lehet bent sehova. Határozottan volt valami nyomasztó az előtérben (nem csak szerintem), de talán csak a feketére festett falak miatti temetőfeeling és az aránylag kevés fény miatt lehetett ez így. A legközelebbi kötelező festésnél jó lenne valami világos színnel átkenni a falakat, tágítaná a teret is.

A belső helyiség kicsit kisebbnek tűnik, mint a régi düreres nagyterem, van bent pultrész is. A színpad mérete teljesen okés, nagy meglepetésemre a fények totálisan faszák, és már az első zenekar egész jól is szólt. Persze hiányzik a lépcső oldalról, de hát mindent nem lehet. Összességében ígéretesnek tűnik a dolog, és hozzáteszem: a borzasztóan pocsék idő sokat rontott a hangulaton (meg a levegő minőségén), bár nem tudom elképzelni, teltházabb este esetén hova fog szivárogni két koncert között az a sok ember.

Na, de figyeljünk oda a Planet Of Zeusra, akik Athénből érkeztek ide, és annak ellenére, hogy a 2000-es évek elejétől léteznek, a nemzetközi körforgásba 2015 körül kerültek, de nem véletlenül, a Clutchcsal turnéztak, és máris rájuk szakadt a hírnév.  Nos, nem is túl meglepő ez a párosítás, hiszen groove-os zenéjükkel sokszor a Clutch porszívóriffjeit idézték. A srácok tök jól bemozogták a teret, látszott a produkción a sok-sok év munkája, nem volt amatőrködés, ráadásul a dalok is abszolút rendben lévőnek tűntek. Volt sivatagosabb, de akadt pár modernebb, groove-val telített is, igazából nem tudok (és nem is akarok) semmi rosszat mondani rájuk, meggyőzően tolták ezt a heavy rocknak titulált zsigerzenét. A kopasz énekes srác, Babis Papanikolaou reszelős hangja a szett végére kicsit fáradni látszott, ám lendületben, lelkesedésben elvitte az egészet, de külön élmény volt a dobos Serapheim Giannakopoulosra figyelni. Ha bírod ezt a ′70-es évekből eredeztetett, sivatagon át vonszolt lendületrockot, tegyél egy próbát velük mindenképpen.

Aztán jött a Crowbar, szépen felcuccoltak maguknak, és minden faxni nélkül belecsaptak a jóba. Az ő esetükben is egyszemélyes produkcióról beszélhetünk már régóta, hiszen Kirk Windstein körül jó sok zenész megfordult, és már pár éve Sexy T sincs (már megint) a zenekarban. Kirk jobbján kicsit furán is nézett ki a hónaljgitározós Matt Brunson, aki persze bemozogta a színpadot, de valahogy nem volt elég lepusztult és zsigeri a kisugárzása, ha értitek, mire gondolok. A játékában nem volt hiba, csak olyan... fura volt, na. A másik oldalon Shane Wesley basszusozott, aki már jobban beolvadt az összképbe, de azért ő sem egy Todd Strange.

Kirk Windstein meg jóságos New Orleans-i mocsártélapóként vezényelte le a tizennégy dalos szettet. A hangzás náluk nem volt perfekt, az én fülemnek túlhangosították őket, és az egyébként is torz zene még torzabbá, így hosszú távon fárasztóvá vált. Persze, nem én vagyok a világ legnagyobb Crowbar-rajongója, elvagyok néha pár régebbi lemezzel, de idejét nem tudom, mikor szedtem elő magamtól hallgatni bármit is tőlük. Így nekem gyorsan megadta magát a hangulat, illetve inkább úgy fogalmaznék, nem tudtam rájuk hangolódni hosszabban, de az is igaz, hogy rettenetesen fáradt is voltam.

A színpadon nem történt őrületesen sok minden, ha láttál tíz percet, láttál mindent, de hát nem most fogja megváltani a világot Windstein, meg eleve a szúrós nézése és a néha feltartott karja mondható nála védjegynek. A setlistből számomra (és szerintem sokak számára, rájuk égett ez eléggé), az All I Had (I Gave) meg a tényleg szinte felismerhetlen Led Zeppelin-feldolgozás, a No Quarter emelkedett ki, de hát ezek mind második lemezes darabok, eleve erről játszották a legtöbbet. De az utolsó albumos It′s Always Worth The Gain is pengén szólt, hogy ne csak a múltba révedjünk. A rajongók elégedettek lehettek, kétkedők meg nem hiszem, hogy lettek volna a teremben.

A Voivod egyre cukibb, tényleg. Annak ellenére, hogy Denis „Snake″ Bélanger kicsit csernusimrésen néz ki, illetve a dokinál azért szebb, Daniel „Chewy″ Mongrain különös módon beleragadt tizenpár évvel ezelőtti önmagába, Michel „Away″ Langevin pedig kicsit őszebb és már kurtább a haja, de még mindig azzal az „övéjesen” jellegzetes elánnal üti a dobokat, ahogy mindig is. Őket utoljára a régi Dürerben láttam, el sem hiszem, de az is már öt éve volt, úgy robognak tova az évek, hogy csak kapkodom a fejem, tényleg. Akkor szétrobbantották a nagytermet, hasonlókat vártam most is, és hát igen, a Voivod még mindig Voivod.

Az a fergeteges, vidám energia, ami árad belőlük (tényleg, ennyit vigyorogni koncerten…) és persze a dalokból, tök mindegy, melyik érából való, kevesek sajátja. Nem véletlenül lett egyfajta kultstátusza a bandának, hiszen egyrészt úttörők a maguk kis világában, másrész meg konkrétan alig van követőjük, annyira sajátos, egyedi ízű bármi, ami kikerül a kezük alól. A Voivod Voivod, és kész, képtelenség nem szeretni őket. Most is sajátos őserővel robbantak színpadra és tizenhárom dalon keresztül szórakoztattak mindenkit. A fények náluk is rendben voltak, a hangzás kevésbé volt hangos, én arányosnak is éreztem hátrébb.

A Killing Technologyval nyitottak, és a láthatóan középkorúvá cseperedett közönség azonnal vette a lapot. Mindig jól reagáltak rájuk, és megvolt a családias hangulat is a korábbi koncerteken, ami most is uralta a nézőteret. Mivel a dobcucc kicsit magasabban volt, elég jól lehetett látni Away mániákus dobolását, egy élmény nézni ezt a figurát. Fogalmam sincs, honnan szedi az energiáit (nyilván, az ufóktól, honnan máshonnan), így lendületből nem volt hiány, és tök jól működtek együtt a régi tételek, mint a Rise vagy a Pre-Ignition, meg a teljesen frissek, mint a Synchro Anarchy vagy a Holographic Thinking. Snake egy szemernyivel sem kiabál jobban, mint régen, de hát kit érdekel, ha ennyire szórakoztató figura? Nem mindenkinek való a Voivod, de ha egyszer ráéreztél, mindig vigyorogni fogsz tőle, és persze feltöltődni. Az meg még cukibb, amikor otthon éjfél után jön egy Messenger-üzenet Awaytől, hogy „Helló, azt hiszem, téged láttalak″. Hát igen, van ez így. Legközelebb ne öt év múlva legyen ilyen, az idő repül, ugye.