Shock!

Az utolsó két budapesti W.A.S.P. koncertet kihagytam: nem azért, mert nem akartam elmenni rájuk (éppen ellenkezőleg: nagyon tetszett mind a 2006-os, mind a 2007-es buli), hanem mert egyszerűen így alakult. Ezért aztán örültem, hogy az idei fellépésen való részvételem elé nem gördített akadályokat az élet, pláne, hogy előzetesen Blackie Lawless monstre jubileumi programot ígért három blokkra osztott műsorral, sok különlegességgel, miegyébbel. Utóbbi végül nem igazán vált valóra, a zenekar azonban ezt leszámítva ismét bombaformát mutatott Budapesten.

Zsolozsmázzunk el mindjárt az elején egy bazinagy közhelyet: Blackie Lawless a rockszakma nehéz emberei közé tartozik. Ezt csak azért bocsátom ismét előre, mert a koncert után – az előzetes beharangozások fényében – megint sokan szidták az anyját, nem is beszélve szerencsétlen szervezőkéről, pedig a W.A.S.P. összességében máshol sem játszott lényegesen többet ezen a turnén, mint Budapesten, sőt, akadtak állomások, ahol rövidebb programot kapott a közönség a magyarnál. Ha ebből még nem jöttél volna rá, a grandiózusan hosszúnak ígért, háromosztatú műsor valójában egyáltalán nem volt hosszú, sőt, mindennel együtt alulról is csak alig súrolta a másfél órát, három helyett pedig igazából csak két blokkot játszottak némi ráadással. Innentől fogva persze feltehető a kérdés, hogy korrekt-e Blackie részéről úgy reklámozni ezt a kört, mintha a fénykorát élő Metallica vagy a Dream Theater mintájára minimum két és fél órát töltene a színpadon (válasz: nem, egyáltalán nem korrekt, sőt, kifejezetten vállalhatatlan pofátlanság), de azt azért hozzátenném, hogy 2012-ben, az internet korában ilyesmin fennakadni azért kissé anakronisztikusnak tűnik. Oké, tudom, nem néz mindenki előzetesen setlisteket (ezúttal például én sem tettem), de sokan meg igen, a szájhagyomány pedig talán komolyabb tényező manapság, mint valaha...

A koncert egyébként ezt leszámítva úgy indult, ahogyan azt a nagykönyvben megírták: retinagyilkos fényorgia közepette nyomattak be fülsiketítő hangerővel egy közel tökéletes, lényegre törő mixet a W.A.S.P. leggyilkosabb dalaiból, majd a csapat hasonló dinamikával robbant a színpadra az On Your Knees-zel, ami aztán átfolyt az örök klasszikus első lemez egyik kevésbé favorizált darabjába, a The Torture Never Stopsba. Még ezt is tudták fokozni: a The Real Me alatt három vásznon ment a háttérben párhuzamosan a dal videója, és aki ismeri a szóban forgó klip szó szerint pörgős megközelítését, elképzelheti, micsoda energiaszinttel dobta meg az amúgy sem bárgyú témát ez a kis plusz. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a közönség meg is hálálta ezt az elementáris indítást: a Club 202-t impozánsan megtöltő embertömeg gyakorlatilag az első hangoktól kezdve Blackie tenyeréből evett, és hatalmas ovációval, óriási felhördülésekkel fogadta a W.A.S.P. életmű hibátlan darabjait.

Az első blokkban a kezdés után még az L.O.V.E. Machine és a Wild Child kapott helyet, illetve a Sleeping (In The Fire) tízpontos lírája, amit aztán szépen átúsztattak a Forever Free-be. Ezután pedig az első blokk záróakkordjaként az I Wanna Be Somebody vitte be a kegyelemdöfést, itt már tényleg nem volt ember a teremben, aki nem tombolt eszét vesztve... A klipes kíséret a későbbiekben is megmaradt, ami talán fura lehet egyeseknek, de Blackie-éknél nem új, és szerintem remekül működik: bárki megállapíthatta például, hogy a főnöknek már 1985-ben is nagymamafeje volt, csak kevesebb ránccal, és manapság igazi szépfiúkkal veszi körbe magát Chris Holmes-hoz és Randy Piperhez képest, pedig Doug Blair gitáros továbbra is olyan, mint egy kisebbre préselt Trey Azagthoth, Mike Duda basszer pedig elkezdett szépen tokára gyúrni. A játékukba azonban továbbra sem lehet belekötni: az első két lemez dalai a disznólefejezős, nyers húst dobáló korszakban sem szólhattak jobban, mint itt és most, annyira dinamikusan, erőteljesen dörrentették meg a hangszereket. Azt mondjuk kevésbé értem, hogy ha az Animal a szövegvilága miatt ma már nem fér be a programba, akkor az On Your Knees miért vállalható a szerény, visszafogott, istenfélő művészemberré juhászodott Blackie számára, de ez végül is csak egy talány a sok közül vele kapcsolatban... A lényeg annyi, hogy amikor a csapat levonult egy percre szusszanni a második, az idén húszéves The Crimson Idol előtt tisztelgő blokk előtt, mindenki széles vigyorral várta a folytatást.

Nem írnám azt, hogy itt kezdődtek a gondok, mert a magam részéről nagyon szeretem a '92-es lemezt, azonban e félórás részegységnél bárki számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy Blackie itt bizony nem nagyon fogja éjfélig nyomni, ugyanis a grandiózus intróból kibontott The Invisible Boy után egyből a The Gypsy Meets The Boy következett. Igen, jól olvastad: simán kihagyták belőle a sztori és a lemez szempontjából is nélkülözhetetlennek tűnő Arena Of Pleasure és a Chainsaw Charlie kettősét. Ez kábé olyan, mintha mondjuk Roger Waters a Comfortably Numb nélkül vezetné elő a The Wall velejét, vagy ha valamelyik Queensryche a Spreading The Disease-t nélkülözve akarná bemutatni, mi is volt az az Operation: Mindcrime... Kissé furcsán jött ki a dolog, pedig – a 2007-es Crimson Idol emlékturnéhoz hasonlóan – itt is remekül működött a lemez megidézése a markáns vetítéssel. De tényleg ennyire szorítkoztak: a The Idol és a The Great Misconceptions Of Me lerövidített változatai után levonultak, hogy jöjjön a harmadik blokk.

...ami igazából baromira nem volt harmadik blokk. Pedig Mike Dupke versenyautós borulások felvételeivel kísért dobszólója igazán ígéretesen kezdte e szakaszt, és ezt még nekem is el kell ismernem, pedig zsigerileg utálom a koncerteken a dobszólókat. Dupke azonban egy állat, aki képes érdekes maradni a rendelkezésére álló pár perc alatt, és úgy egyébként is briliánsan teljesített az egész este során. A korai idők egyszerű vonalú témáit úgy turbózta fel, hogy a beton húzás mindegyikben megmaradt, a Crimson Idol Frankie Banali és Stet Howland által szétdobolt dalaiban pedig úgy vágott vissza a vadhajtásokból, hogy arra csak csettinteni lehetett.

Ezután azonban már csak némi sztorizás következett a feltűnően jó hangulatú Blackie-től (néha még el is mosolyodott – azt hittem, rosszul látok!), majd elnyomták az amúgy nagyon erős Dominator lemez amúgy nagyon erős Heaven's Hung In Black power-lírai eposzát, aztán a Blind In Texas érkezése egyértelműen a buli végét jelezte. A közönség nem is nagyon akarta elhinni, hogy ennyi volt: a többség utána még legalább öt percig ott állt és kiabált, füttyögött a folytatásért, de az I Wanna Be Somebody egy szvinges-popos feldolgozása a hangfalakból hamar félresöpörte az illúziókat. Blackie-ék tehát simán megtették, hogy az említett Heaven's Hung In Black kivételével teljes egészében elfelejtették az utóbbi húsz év lemezeit, de az sem nagyon fér a fejembe, hogyan voltak képesek egy harmincéves jubileumi turnén ennyire alulreprezentálni az életmű egyik kulcsfontosságú darabját, a The Headless Childrent. Pedig innen nagyon reménykedtem még pár nótában... De mint említettem, más állomásokon is legfeljebb egy-két dallal játszottak többet a turnén, és akadtak helyek, ahol még a magyar programnál is eggyel kevesebb téma került elő.

Az egyik szemem tehát most is sír, a másik pedig nevet: ha csak azt nézzük, mi hangzott el, ez egy állati jó koncert volt egy ma is állati jó bandától, amennyiben viszont arra gondolok, mi maradt ki, nem tudok maradéktalanul elégedett lenni. Pedig ha Blackie még ráhúz tizenöt-húsz percet a műsoridőre, valószínűleg úgy indulok haza, hogy az utóbbi évek egyik legfantasztikusabb rockbuliján volt szerencsém részt venni.

Fotó: Kovács Levente