Shock!

„Kevés dologra vágyom jobban jelenleg egy Zatokrev-koncertnél" – írtam annak idején a svájci világvége-hirdetők harmadik albuma kapcsán, és nem is kellett sokkal többet, mint öt évet várnom arra, hogy végre élőben is megtapasztalhassam, hogy mit tud nyújtani a színpadon a kortárs post-metal színtér egyik legnagyobb ígérete. Időközben a kvartett kihozott egy újabb lemezt Silk Spiders Underwater... címmel, amit annak rendje és módja szerint el is hallgattunk, a magam részéről pedig azóta sem ismerkedtem meg tüzetesebben ezzel az egyéb fórumokon igen magasra értékelt anyaggal. Szakmai, emberi, lelkiismereti és egyéb, most meg nem nevezhető okok sokasága állt szemben tehát egy októberi szerda este minden nyűgjével, és tudatosította velem, hogy igenis le kell vonszolnom a seggemet a Kerepesi útra. Belátom, az év egyik legkülönlegesebb underground eseményéről maradtam volna le, ha mégsem teszek így.

Az S8, mint koncerthelyszín nekem eddig kimaradt, fenntartásaimat viszont már az estét nyitó Ygfan megszólalása nagyrészt el is oszlatta, hiszen apokaliptikus víziókkal játszadozó fellépőink esetében minden esetben a súly a kulcsszó, azt pedig végig a vállainkon érezhettük. A dolog áldozatává sajnos így az ének vált, amelynek helyét az utolsó hangokig sem sikerült megnyugtatóan rendezni, így aztán az Ygfan esetében leginkább az jutott eszembe, hogy ez a csapat is nyugodtan elindulhatna a Perihelion által nagy lendülettel vágott ösvényen, hiszen a zenei alapanyag kétségkívül adott hozzá. Bálint Zsolt személyében mindehhez egy markáns kiállású, de Vasvári Gyulához hasonlóan introvertált frontemberrel is szolgálnak, akinek hangja kimondottan szépen csengett, már amikor eljutott hozzánk. Az ilyen zenekarokra szokták mondani, hogy belőlük még bármi is lehet, én mindenesetre nagyon drukkolok nekik.

Az Entrópia Architektúra totális fekete ló volt számomra, és ha előre tudom, hogy miféle „muzsikát" hivatott előállítani ez az ötfős brigád, akkor talán a békesség kedvéért el is kerülöm a koncerttermet ez idő alatt. Mindennek az az oka, hogy a (korai) Neurosis nevével fémjelzett ritual doom/experimental noise stílusmegjelölés alatt szóra sem érdemes blöff-produkciókat inkább, valóban hatásos előadókat annál kevesebbet találunk, pláne a hazai vonalon. Miközben itt is majd' egy szűk órán keresztül egyensúlyoztunk az őrültek és a zsenik szűk határmezsgyéjén, összességében elhittem ezeknek az arcoknak mindazt, amit a légtérbe okádtak. Ebben nyilvánvalóan meghatározó szerepe volt két frontemberük (egy sampleres/énekes és egy ütőhangszeres/énekes) kiállásának, miközben az apokalipszis epicentrumában próbáltuk életben tartani érzékszerveinket. Nem túlzás, a program valóban a szétrepedő kőzetlemezek és az azok közé üvöltve aláhulló lelkek keltette embertelen hangorkán megidézése volt, amibe viszont kézzelfoghatóan vittek rendszert Entrópiáék. Ahogy láttam, nem csak engem, de az este főszereplőit is meggyőzték – hogy miről, arról inkább ne beszéljünk.

Ha a beszámoló ezen pontján arra gondolsz, hogy ez az írás is bullshitek és egyéb közhelyek halmozásából fog állni, egészen közel jársz az igazsághoz. Valahogy a post-metal és annak rokon műfajai esetében ezt vagy a totális elutasítást hozzák ki az emberből a hallottak, ennek megfelelően a következőkben azt sem fogom tudni egzakt, tudományos eszközökkel bizonyítani, hogy postosan miben nyújt átlag felettit a Zatokrev. Egyszerűen belehallgatsz bármelyik lemezükbe, és megérzed, hogy jóval több rejlik az egyébként meglepően pofás külsőségek mögött, mint amihez a stílus hívei hozzászokhattak. Ehhez társul, hogy a négyes élőben is lehengerlő teljesítményre képes, amiről sokfelé olvashattunk már, de most végre a valósággal is szembesülhettünk. Az a totális odaadás, amivel például a Cult Of Luna is eladja a maga zenéjét, a svájciaknál is jelen van, ráadásul földön járó, allűröktől mentes társaságnak is látszanak, ami tökéletesen helyénvalónak tűnik, ha azt vesszük, hogy a dobosuk szemüveges.

Lévén a négy eddigi közül mindössze egy anyagukat ismerem behatóbban, a program részletes elemzését legközelebbre hagynám, valódi jelentősége ennek persze náluk sincs, a rendelkezésükre álló egy órát (ideális post-metal műsoridő) töményen, faltól falig kitöltötték, ahogy a közönség is a pincehelyiséget. Előzetesen aggódtam kicsit, hogy vállalhatatlanul kevesen leszünk majd, de szerencsére akadtunk páran, akit megcsapott ennek az estének a szele, és aki így volt ezzel, valóban egy tőrőlmetszett underground csemegét élvezhetett. Remélem, az év végéig át kell gondolnom majd még ezt a kijelentésemet, de ma úgy látom, hogy ez a kompakt kis csomag jó eséllyel indul nálam az év klubkoncertje címért.

Fotó: Heimat