Shock!

Nem szeretnék „a demók még jók voltak"-típusú elitista, sznob seggfejnek tűnni, de üsse kő, nevezz annak: akármennyire nagyra is értékeltem az Arch Enemy egyre megkerülhetetlenebb sikereit, úgy kábé a második csajos lemezük, a 2003-as Anthems Of Rebellion után egyetlen albumukat sem tudtam már kedvenccé hallgatni. Alissa White-Gluz leigazolásának örültem, de a legutóbbi War Eternaltől is többet vártam volna: a kockázatkerülés netovábbjának tűnt, hogy végre adott egy Angela Gossow-nál minden szinten sokkal jobb énekesnő, mégis megint majdnem ugyanazt csinálják vele, mint előtte. Aztán bekerült a képbe Jeff Loomis, a minden korábbinál erősebb felállás élőben is gyalult, az első hazai alissás buli hatására a lemezt is jobban megkedveltem, sőt, elkezdtem reménykedni a folytatást illetően. És a Will To Power most meghozta mindazt, amit tényleg baromi régóta várok Mike Amottéktól.

Váltásról persze nincs szó, de végre kicsit frissítettek a jól bevált recepten. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy egyértelműen meggyőzőbb legyen az összkép, mint az utóbbi pár albumon. Fontos kiemelni, hogy mindez most a lemez egészére értendő, ugyanis természetesen innen sem hiányoznak a jellegzetes Arch Enemy-pillanatok, számos dal a War Eternalön is szerepelhetett volna. Viszont most egyrészt ezeket is gyakorlatilag kivétel nélkül topra tették (az előző anyagon azért akadtak töltelékek), másrészt sikerült őket izgalmas kísérletekkel kiegyensúlyozni. Mindez épp elég ahhoz, hogy valaki, aki ma is komplett nagylemezekben gondolkodik, ráharapjon a csalira. A zenekar egyébként a felvezetésnél ennek ellenére is igyekezett biztosra menni, a The World Is Yours hallatán sokan el is kezdtek szájhúzogatni, mondván, ez megint ugyanaz, viszont a dolog csalóka: megkockáztatom, hogy még tagadhatatlan fogóssága ellenére is ez az egész lemez legkevésbé érdekes nótája, és nem is igazán jellemzi a Will To Power egészét. Ha a teljes időkeretben ezt a kívül-belül ismert és szétjátszott formulát követnék, én sem lelkesednék, de szerencsére változatosabb, színesebb az összkép.

A legmarkánsabb kísérlet mindenképp a Reason To Believe, a csapat történetének első dala, amelyben gyakorlatilag végig dallamos éneket hallhatunk, és mivel Alissa – elődjével ellentétben – valóban tud énekelni, működik is a dolog. Ráadásul a tiszta melódiák mellett atmoszférikus szintiszőnyeggekkel is operáló dal így is kellően erőteljes marad, szóval tényleg minden stimmel vele. Szintén izgalmas színeket hoz a palettára a Saturnine intróval felvezetett, ezzel együtt csaknem nyolcperces, epikus Dreams Of Retribution, amelyben Jens Johansson járul hozzá igen jelentékenyen a letaglózó atmoszférához, és a dal szerkezeti felépítése is hibátlan. Ez szerintem egyenesen a lemez legjobbja a zárószámmal, a hasonló hosszúságú A Fight I Must Winnel megosztva. Utóbbiban a valódi szimfo-díszítésekkel sikerült elég jelentősen frissíteniük az alapreceptet, de a dal ezt leszámítva is elképesztően erős. Ez a két téma lazán ott van a csapat frontcsajos korszakának legkiemelkedőbb, legkülönlegesebb darabjai között. De egyébként a tipikusabb Arch Enemy-zúzdák között is szép számmal akadnak nagyon pofásak: a The Race, a Blood In The Water, a The Eagle Flies Alone, a Murder Scene vagy a My Shadow And I egyaránt joggal kívánkoznak oda a majdani koncertfavoritok közé.

Alissa mindenképpen nagyszerű választás volt a csapat élére, hallhatóan igyekeznek egyre többet és egyre okosabban használni az adottságait, de még a legmezeibb üvöltések terén is sikerült előrelépniük a War Eternalhöz képest. A gitármunkát nyilván nem kellene külön méltatni egy Arch Enemy-album esetében, de mégis megkerülhetetlen, főleg, hogy Loomis modernebb, szúrósabb, technikásabb stílusa soha nem hallott módon markáns ellenpontot képez Mike schenkeresen melodikus futamaival szemben. A riffek, a szólók, az apró finomságok, a két hangszer összjátéka egyaránt gyönyörű most is, ehhez nem férhet kétség. Jól is szól a lemez, de hát ez nyilván alap ezen a szinten.

Ha ma is Johan Liivát sírod vissza, persze bizonyosan csalódni fogsz, de így, jó tizennyolc évvel az utolsó vele készült album után alighanem mindenki jobban teszi, ha örökre elengedi ezt a kérdést. Szerintem is az első három volt a legjobb lemezük, de mindez nem jelenti azt, hogy a mai Arch Enemyt ne lehetne értékelni. És persze közben helyén is kell kezelni: amint azt a fent citált koncertbeszámolóban is pedzegettem, ez a csapat egyértelműen a piacra dolgozik, ami a zenéjükből is nyilvánvaló, viszont így is minőséget szállítanak. Szerintem az említett Anthems, de lehet, hogy egyenesen a Wages Of Sin óta nem készített ilyen erős albumot az Arch Enemy, és kizárólag azért nem adom meg a magasabb, kerekebb pontszámot, mert egy Loomis-kaliberű figurát egyszerűen bűn nem bevonni a dalszerzésbe, és úgy alighanem még változatosabbra sikerült volna az anyag. Viszont a mai felhozatalból nem nagyon tudnék jobb beugró muzsikát mondani ennél az igazán karcos metal-dolgokhoz.