Két helyen is azt olvastam nemrégiben, hogy az új At Vance lemez nem olyan jó, mint az előzőek. Ezen elcsodálkoztam, majd miután meghallgattam a promo cd-t (sőt, már a hallgatás elején), megnyugodtam: egy olyan banda, amely kezdetektől fogva görcsösen ragaszkodik a választott stílushoz, s amelynek ráadásul olyan keményfejű, elkötelezett (ha úgy tetszik, diktatórikus módszerekkel irányító) vezetője van, mint Olaf Lenk gitáros, akkor ott nemigen várható radikális változás.
Annyi esetleg elképzelhető, hogy az adott stílusban nem alkot a korábbi mércének megfelelőt a banda, de szerencsére az At Vance esetében erről sincs szó. A Chained lemez ugyanis pontosan olyan jó, mint a többi. Lehetne persze megfáradásról, önismétlésről beszélni, de ezzel az erővel már a kettővel ezelőtti Only Human (2002) is önismétlő volt. Mégis, azt a lemezt a legtöbben kiemelkedőnek tartják - felesleges tehát temetni a zenekart. A Rise From The Fall például olyan vehemenciával indítja az albumot, hogy hátra kell dőlnöm: bármennyire is nem vagyok mostanában rajongója a gyors nótáknak, az At Vance továbbra is meg tudja etetni velem az ilyesmi témákat. Igaz, itt nem Helloween-féle gyorsulásról beszélünk, hanem a legklasszikusabb Malmsteen-hagyományok mai köntösbe bújtatásáról (még ha nyomokban - de tényleg csak nyomokban! - a Strato zenéje is visszaköszön. Persze hiába is köszön, ha egyszer az At Vance jobb, mint a mai Strato: még a szóló előtti virga-kiállás is megvan a nótában, Mats Levén pedig nem spórol a hangokkal, még mindig egy iszonyat király énekes a pali és egyre csak jobb lesz. Miért is hagytam ki azt a nyamvadt HM 2005 fesztivált, ki tudja, mikor járnak megint erre???
És hogy a folytatásról is essék néhány szó: slágeresebb húrokat penget a Heaven, effajta középtempóból minden At Vance albumon találunk párat. A Tell Me megint gyors dal, nem mertek ilyen címen lírait írni, az már túlságosan is Yngwie-izmus lett volna, hehe. Nagyon tetszik a monumentális, lassan hömpölygő címadó tétel is, imádom az ilyesmit - a jó énekesek remekül ki tudnak bontakozni az efféle epikus nótákban, mondanom sem kell, hogy Mats is megteszi. Hangulatos, lendületes, de cseppet sem Malmsteenes téma a Now Or Never - itt is, ahogy szinte minden számban, tetten érhető, hogy mennyire érzik ezek a srácok a tempókat, dallamokat, rafinált fordulatokat.
Az egész zenének van egyfajta svédes hangulata, már az első lemez óta érezhető ez, szó sincs arról, hogy a svéd énekes hozta volna ezt be a bandába - a hangzásban vannak jelen ezek a jelek, felszabadultságot, görcsmentességet áraszt a muzsika, még nagyítóval sem találhatunk germán sarkosságra utaló nyomokat. De nincs jelen az a Helloweenes "hepiség", ami viszont a már említett Strato munkásságára igencsak rányomta a bélyegét. És anyám, mekkora Blackmore témát rejt a Live For The Sacred! Ilyet még Yngwie-től sem hallottam soha - tiszta Eyes Of The World! A Klasszikusok mindenkinek sorozat Vivaldi-fejezetében pedig ezúttal a Tél feldolgozásával találkozhatunk. Ha jól számolom, most már csak az Ősz hiányzik.
Az AFM amúgy a legkevésbé bosszantó promo CD-fajtával ajándékozott meg minket: itt nem sípolnak, nem beszélnek bele a számokba, nem kétperces dalminták sorakoznak egymás után, hanem szerepel ugyan az összes track, de azok masszaként egymásba folynak. Így kb. 90 százalékban hallgathatjuk meg a lemezt (igaz, két dal teljes egészében fenn van), ami talán elegendő ahhoz, hogy korrekt rálátásunk legyen a tartalomra. Ezzel együtt marhaságnak tartom az ilyesmit - most komolyan, ettől várják a letöltések számának visszaszorulását? Tessék digipakos, bónuszos, DVD-s kiadványokkal előállni. Vagy pedig: fityisz a naplopó újságírók orrára, nem promólemez, hehe.
