Shock!

Sok zenekar sok lemeze kapcsán leírtam már, hogy mennyire vicces, amikor más – modernebb és durvább – vonalról érkezett arcok eljutnak a hagyományos rockos panelekig, és azokból építenek valamit. Az ilyen kísérletekből néha persze születnek skizofrén próbálkozások is, de jónéhány hasonló ívású albumot nagyon szeretek az utóbbi tíz-tizenöt évből a Papa Roach Getting Away With Murderjétől kezdve az Eighteen Visions 2006-os mesterművén át egészen az Atreyu Lead Sails Paper Anchorjáig. Különösebben nem áll messze egyébként ettől a recepttől az Avenged Sevenfold és az Asking Alexandria sem, bár természetesen eszem ágában sincs összemosni a fenti, egyenként is nagyon különböző zenekarokat. A tendenciák viszont ebből a szempontból hasonlók náluk.

Nyilván nem véletlen, hogy pont az ohiói Beartooth kapcsán hozom mindezt elő, az elektrometalos Attack! Attack! frontembereként megismert Caleb Shomo bandája ugyanis szintén ilyen recept alapján főzött második teljes nagylemezén. Vagyis ha nagyon akarjuk, lemetalcore-ozhatjuk őket, de ha a dolgot önmagát nézzük, összességében inkább amolyan 21. századi arénarock ez már (amit egyelőre még persze klubokban nyomat a banda), ahol a jól megformált, ütős refrének mellett remekül elférnek a tipikus szaggatott-zúzós riffek, a punkos/hardcore-os lendülettel elővezetett tempók meg a nagy üvöltések is. Skatulyázni tehát nem feltétlenül lehet őket csak egyetlen kategóriába, de nem is kell. A lényeg, hogy az Aggressive összességében jól sikerült, és hallgattatja is magát.

A nem rossz, de tipikusabb Disgusting debüt után mindenképpen több egyéniséget mutat fel ez a lemez, Shomo pedig néhol még azzal együtt is pofátlanul jó dallamokat kanyarít az alapokra, hogy itt-ott egyébként nyilván nem riadtak vissza némi stúdiós trükközéstől sem ezen a téren. De a lemez lendülete, erőteljessége ezzel együtt is megnyerő, és körülbelül a nyitó címadó szám refrénjéig kellett eljutnom ahhoz, hogy rokonszenvezni kezdjek a hallottakkal. Pedig a staccatós-ordítós verze először nem ígért túl sokat... Viszont manapság, amikor számos zenekar egyszerűen képtelen refréneket írni, üdítő szembesülni eggyel, amelyiknek kimondottan jól megy az ilyesmi. Nem mondom, hogy minden szám ennyire meggyőző, mert akadnak töltelékek is a lemezen, máshol viszont túlzás nélkül baromira eltaláltak valamit. A punkosan kalapáló tempókkal és veszett jó énektémákkal operáló Hated, a talán legerősebb, tízpontos refrénnel megkoronázott Loser vagy a közel ennyire megnyerő Burnout, netán az óóóóóózós, akár rockslágerként is jellemezhető However You Want It Said simán alkalmasak rá, hogy akár szélesebb közönségrétegek torkán is lenyomja őket a csapat. A King Of Anything zárásban pedig tényleg annyira faszán nyomja Caleb, hogy sajnálom, amiért csupán két percig tart, mert akár a duplája sem lenne sok belőle. Ezek jól megírt, izmos dalok egy kiemelkedően jó énekhanggal, van bennük dögösség, fésületlenség és energia, de ezzel együtt is dallamcentrikusak, ragadósak.

Hiába viseli az egyik nóta a Rock Is Dead címet, a Beartooth az egyik élő cáfolat erre a gyakran és visszatérően hangoztatott tételmondatra, ugyanis még szakállasabb axióma, hogy semmi sem vész el, csak átalakul. Nem forradalmi, de összességében mindenképpen figyelemre méltó album az Aggressive, és ha vevő vagy a 21. századi környezetbe ágyazott, a mai kor érzésvilágával elővezetett, ám valahol nagyon is hagyományőrző muzsikákra, ne is keress tovább. A szarrá hájpolt Asking Alexandriánál például szerintem fényévekkel izgalmasabb és tehetségesebb ez a zenekar.

A Beartooth december 2-án Budapesten, a Dürer Kertben játszik a Vanna és a Trash Boat társaságában. További részletek itt.