Tény, hogy hatottak a Sweet Noise-ra a modern zenék, de közel nem olyan szinten, hogy rájuk lehetne sütni bármilyen koppintást, pláne a Sepuét nem, ahogy azt máshol olvastam. Alapvetően mai metalt játszanak, agresszív üvöltéssel, plusz itt-ott szavalással körítve, kifogástalan hangzással és csomagolással, még a fazonjuk is O.K. (csak szegény Hermann Hessétől lespóroltak egy "n" betűt a borítón).
Miképp lehet minőségi lemezeket készíteni, szinte albumonként változó énekessel? ĺgy! A Clone című mű új vokalistáját Andrew McDermottnak hívják, aki megbízható egyenletes teljesítményt nyújt, talán kevésbé karcos a torka, de ez mit sem von le értékéből.
A Trail Of Tears azzal emelkedik ki a melankolikus doom/death zenekarok masszájából, hogy egy olyan gyönyörű hangú énekesnő is erősíti a soraikat (persze a szokásos hörgős mellett), akinek lefogadom, hogy komolyzenei előképzettsége van. Az operákat idéző szoprán hangja földöntúli magasságokba repteti a hallgatót.
A székesfehérvári S.L.A.N.G. (Sex, Love And New Generation) már 1993 óta színen van, első műsoros kazijuk azonban csak tavaly jelent meg a fenti címmel. A srácok a dallamos rockzenére esküsznek, fülbemászó melódiák és gitárriffek jellemzik nótáikat.
Chris Barnes és csapata egy nagylemez és egy EP után '97 tavaszán hadiösvényre lépett, és meg sem állt a floridai Morrisound stúdióig, ami ugye garancia arra nézve, hogy a hangzás bezúzza az ember koponyáját, főleg, ha figyelembe vesszük Brian Slagel producer, Metal Blade főnök érdemi közreműködését.
Sejtelmes intróval kezd a Sinister legújabb korongja. Rápillantok a CD játszóra, s már nem is csodálkozom, hogy fél óra brutalizálást kapunk az arcunkba a lehető legtipikusabb módon. Embertelen, torkot nem kímélő hörgés, vérpezsdítően gyors dobolás, megállíthatatlanul zizegő rifftenger, agressziótól csöpögő szövegek.
1993-ban, Norvégiában alakult death banda, mely később black metalba nyergelt át, mit megtűzdelt a mostanában oly divatos heavy metal elemekkel (már megint...). Ezt jól is teszik, mert nem lett belőlük tucatbanda, hanem hangulatokban gazdag albumot tettek le az asztalra újfent.
A tehetséges 4 tagú heavy metal brigád egy 12 számos albummal rukkolt elő a semmiből. A kazi kivitelezése igényesre sikerült az énekes/gitáros Somlói Ferenc jóvoltából. S akkor elkezdtem hallgatni a zenét.
A Cradle Of Filth is egyre szélesebb rétegeket nyer meg minőségi black metal muzsikájával, amire legfrissebb albumuk kiváló prezentáció. A rengeteg klasszikus metal elemmel felvértezett nóták most Báthory Erzsébet életét jelenítik meg vérpezsdítő előadásban.
Érdekes, hogy aki nem ismerte a srácok eddigi munkáit, azokat elsőre lenyűgözte a Haunting. Viszont akik az előző anyagokra esküsznek, azoknak nem, vagy csak lassabban jön be ez az új Sear Bliss. Általában. Én az első csoportba tartozom, rögtön belopta magát a szívembe a zene. Hogy milyen jelzőket találtam elsőre? Monumentális, atmoszférikus, érzel...
Az infólapon nagy betűkkel ez áll a Without Warning muzsikáját jellemezve: a Savatage találkozik a Dream Theaterrel! Nos, annyival feltétlen ki kell egészítenem ezt a mondatot - mielőtt elijeszt valakit -, szó sincs másolásról, ez egy kitűnő, önálló, progresszív album!
Ilyen zenéket hallva álmodozom, hogy milyen csodás lenne, ha csúcsminőségben rögzíthette volna a zenekar! De azért ez sem kutya... Ha azt mondom, hogy hetekig hallgattam, miután megkaptam, az jelez valamit. Minőséget. Profizmust. Eredetiséget. Hihetetlen, hogy ezek a dalok 10 éve készültek! Teljesen frissek, minden porcikájukban kiválóak még mindig...
Egy holland kvintettel állunk szemben. Ez a CD a '92-ben alakult zenekar 1995 és 1997 közötti időszakába ad betekintést, öt kiadatlan számot hallhatunk. Zenéjük "feszes" death metal "éles" hangzással. Rengeteg akusztikus részt és gitárszólót építettek be a nótákba, melyek kissé svéd beütésűek.
Az itthon tisztességes sikert hozó Our Way után '98-ban megjelentették második albumukat is a székesfehérvári fiúk. A piros színben pompázó borító 10 szám szövegét rejti a szokásos igényes tálalásban.
Négy év szünet után jelentették meg Bolt Throwerék a lassan gyilkoló death metalt tartalmazó Mercenary címet viselő albumukat a kitartó rajongóknak. Piszok módon brutkó a lemez annak ellenére, hogy a nóták nem ultragyorsak még mindig, viszont a riffek hömpölygő özöne ellenállhatatlanul magával sodorja a hallgatót. A mélyen dohogó dallamok, a kíméle...
Ez egy tök felesleges tribute album, Ramones klasszikusok ide vagy oda. Miért? Mert halál szarok a kiválasztott bandák (tisztelet a kevés kivételnek) és halál szarok maguk a feldolgozások is. Mondjuk ez valahol egyenes következmény...
Sorra jelentetik meg "bondzsoviék" a szólólemezeket. Most épp Richie Sambora adta ki második önálló albumát, melyen a stílus nem túl sokat változott az első óta, olyan rádióbarát "ámerikás" dalok sorjáznak rajta, pont 12 db. Egy ilyen lemez arra jó, ha az ember egy kietlen országúton autózik, a pusztán és néhány fán kívül nem sokat lát, valami szól...
Atyaég! Hogy ez az album milyen piszok jó, azt nehéz szavakba foglalni! Földbe döngölően brutális, mellette csodálatosan dallamos, és még komplex is. Ha valaki nem tudná, az Arch Enemy az ex-Carcass/Carnage gityós Mike Amott és öccse Christopher zenekara, hol a szintén ex-Carnage vokalista Johan Liiva ereszti ki reszelős hangszálait és egy olyan fa...
Ez egy EP tulajdonképpen, nem is demó és még '97-ben készült. Viszont mindenképpen érdemes írni róla, mert itthon ebben a műfajban alig-alig létezik ilyen remek produkció. Ráadásul igényes a borító is. Külön tetszik maga a logo, állati jól néz ki az Ahriman felirat a gyertyákkal a tetején.
Egy album, mely felkavar. Egy album, mely átadja összes fájdalmát. Az album, mely tengernyi érzést vált ki és nem lehet szabadulni tőle. Csak hallgatni. Belefeledkezni. Fájni. Érezni. Van aki "betépős" zenének hívja, van aki hangulatzenének. Én zenének.
Nem, nem káromkodtam a fenti sorokban! A Molotov egy mexikói (!) csapat, és rendíthetetlenül nyomják a rap-metalt, kis funkyval fűszerezve. A spanyol dumához már szokva vagyunk ugye a CDT által, így az nem keltett nagy meglepetést.
Nehéz írnom erről az albumról, hiszen annak idején a Metallica volt az egyik olyan csapat, akik nagy hatással bírtak rám, és miattuk (is) ástam bele magam mélyebben a jófajta zenékbe. Akkoriban sosem gondoltam volna, hogy egyszer kritikát fogok írni az új lemezükről. Szóval nehéz dolgom van, mert hiába szeretnék lelkendezni, hogy hú, mekkorát alkot...
Facebook
Twitter