Az amcsi hard rock vonalról nekem mindig is sokkal szimpatikusabbak voltak az olyan bandák, mint plö a Dokken, az Extreme, vagy a Sammy Hagar-es Van Halen, szemben a jóval ismertebb Poison, Mötley Crüe-féle iránnyal. A puszta rock'n'roll alapokon és a csajos, piás szövegeken túl ezeknél a bandáknál valami másról, többről is szó volt, illetve van.

Wow! A nyakam tettem volna rá, hogy az Arch Enemy nem fog tévedni friss albumával. A Burning Bridges úgy viszi tovább a Stigmata vonalát, hogy közben még újításokra is képesek voltak. A friss témákat ezúttal a dalok sokkal dallamosabb megközelítése adja, a riffek egyes nótákban már-már a heavy metalosak.

Black metal a játék neve, igényes borítóval. A '97-ben alakult - feltehetően északi - csapat debütáló albumán harmóniákban gazdag, ám gonosz hangulatú és dallamos - de nem kommersz - black metalt játszik, leginkább gyors tempóban elreszelve.

A brit Anathema már mérföldekre jár attól az úttól, amire első lemezükkel ráléptek. Az Eternity óta egyre komolyodnak, rendkívül érett zenét készítenek, meghazudtolva ezzel igen fiatal korukat. Az idén napvilágot látott Judgement egyáltalán nem olyan, mintha huszonéves srácok muzsikája lenne.

Érdekes, ez a CD '97-ben jelent meg, és valamiért mégis csak most jutott el hozzánk. Talán ez annak tudható be, hogy a Criminal egy chilei nemzetiségű csapatot takar. A CD kiállítása igényes és a hangzás is kellően brutális, telt. 4 arc alkotja a csapatot: Anton Reisenegger - ének, gitár (echte chilei név... egyébként szőke is, he-he), Rodrigo Cont...

A Children Of Bodom amolyan kedves kakukktojás a műfajok között. Az abszolút klasszikus európai heavy metal témákra épülő nótákat körülölelő hamisítatlan északi black károgás, a barokkos részek, dübörgő szintitémák, csodálatos ízes dallamos gitárszólók valami furcsa és egyedi eleggyé állnak össze.

'98 márciusában rögzítette a kanadai illetőségű csapat e 4 számos, 25 perces korongot, mely nordikus black metalt rejt. Három, ránézésre igen fiatal srác alkotja a zenekart.

Ki hitte volna, hogy lesz egy újabb S.O.D. (Stormtroopers Of Death) lemez. Pedig igen. A borítót maga Twiggy Ramirez alkotta - vagyis az ötletadó szerepében tetszelgett- , egy kis Iron Maiden kifigurázás. Nem kell anyázni, szeretik a Maident a srácok. De hogy nem normális ez a 4 fickó, az alap.

Sosem voltam egy megveszekedett szegecses metalista, ennek ellenére a Gamma Ray Powerplantjét bármikor szívesen hallgatom - és nem azért, mert most ez újra divat! A felemelő heroikus énekdallam-hegyekkel átitatott szélvész nóták egy hurrikán erejével törnek elő a hangfalakból, amihez a kitűnő bika hangzás rápakol egy lapáttal.

Eleinte ferde szemmel néztem az újjáalakult Ossian működését, de azt hiszem '99-ben be kell látnom, ez a zenekar - az a zenekar! És, hogy kétség se maradjon e felől, az LP hosszúságú minialbum két vadiúj nyitódala (Az utolsó lázadó, Halálvadász) teljes mértékben megnyugtatta felkorbácsolt lelkemet.

A legutóbbi elég harmatosra sikerült lemez után nem szórakoztak sokat a srácok, összehoztak egy olyan kellemes kis ütőképes metalcore albumot, ami elismerésre késztetett mindenkit. Nem görcsölnek, nem topognak a trendek nyomában, lazán és erőlködés nélkül ledarálnak e 14 nótában.

A borítóiról az Anvilt (üllőt, he-he) le nem hagyó kanadai csapat a nyitó - és címadó - Speed Of Sound nótával kétséget nem hagy a hallgatókban, hogy zenéjükben a legkompromisszum-mentesebb speed metal mellett törtek lándzsát (még mindig).

Mióta ismerem Ralf Scheepers munkásságát, kevés foltot tudnék találni benne. Hihetetlen torok, a'la Rob Halford. Ami elsőre szembetűnő, az az album dalainak könyörtelen húzása, a megállíthatatlan gyors legázolás. Engem eleinte gyakran idegesített ez a szünet nélküli zúzás, már-már egysíkúság, amivel azért időközben megbarátkozott a fül.