Mindig nagy gondban vagyok, ha az amcsi tehénpásztorok zenéjét kell jellemeznem valakinek, ui. teljesen egyedi muzsikát játszanak Wally Farkasék. Általában a Saigon Kicket szoktam párhuzamként felemlegetni, de hát őket sem ismerik túl sokan, ugyebár.

Dallamos doom/death/black keverék, tonnányi szívfacsaró dallammal, méghozzá az Egyesült Államokból. A borítón egy romos vár látható egy kis sziget magaslatán, néhány kopár ág nyújtózik oldalvást, és a komor fellegek közül félig előbukkan a telihold, mindez kékes-feketés színekben pompázva.

Ha valaki nem tudná, Fish barátunk a valaha szebb napokat is megért (értsd: a mostaninál nagyobb népszerűségnek örvendő) skót Marillion frontembere volt egykoron, úgy a '80-as évek közepén-végén. Aztán a fickó szólópályára lépett, a zenekar pedig az aranytorkú Steve Hogarth-ot vette be helyette. Ennyit az előzményekről.

A Moonspell után itt van még egy portugál zenekar, akiket lehet szeretni. Nem csodálnám, ha őket is megismernék a határaikon kívül, mert elég divatos muzsikát játszanak, amolyan gótikus, darkos, Paradise Lostos, Depeche Mode-os (Moonspelles) keveréket. És csak azt sem lehet rájuk sütni, hogy unalmas lenne, mert jó ez a lemez.

A borítón egy csajszi mutatja be a középső ujját egy jófajta chopperen csücsülve. Gondoltam, hogy valami mocskos kis motoros rockot rejt az album (jó-jó, a Rise Above nem erről szól). A nyitó Blue Stone első pár másodperce a néhai Sex Actiont idézte számomra, azonban itt mégsem erről van szó, hanem jófajta stoner rock gomolyog a hangfalakból.

Be kell vallanom, csak most ismertem meg a Picsa zenéjét, ill. az Utazó Punkcirkuszon, de egyes dalaik máris beírták magukat az agyamba. Szerintem nem egy átlagos punk rock zenekar a Hétköznapi Csalódások, zenéjükben többször is a lassabb, emészthetőbb részek dominálnak, legkeményebb számait is inkább középtempósak.

Zongoraszó, kórus-szerű ének, kellemes indítás. No persze jön utána a khrrrrrrr-dzssssss-grrrrrr. 4 számos bemutatkozás a spanyol The Heretictől. Hangzásilag demós, zeneileg nem olyan rossz.

Második albuma a kanadai kvartettnek. Stoner rockként aposztrofálják magukat, ami teljes mértékben helytálló rájuk nézve. Nehéz helyzetben vagyok mert cirka 16 éve szeretem a Black Sabbath-ot és eddig még nem találkoztam olyan zenekarral, akik ennyire lenyúlták volna a zenei világukat, sőt még Ozzy dallamait és hangját is (köszönjük ezt Steve Henes...

Göteborgból származó fém, gondolom, az értőknek nem kell ecsetelnem, hogy jófajta szívfájdító dallamos doom/death metalról van szó, hol tempósabb formában előadva, hol lassú folyamként hömpölyögve. Björn Gooßes torkát eléggé egysíkúnak találtam, az erőlködve kipréselt rekedt ordításon kívül nem sok színt tudott belevinni az előadásába.

Olyan ez az album, mint a szürke felhők mögül előtörő napsugár. Amikor e kis fény hatására az embert hirtelen megrohanja ezer érzés. Ilyen a Nemesis albuma is. Mert több tonnányi érzés lakozik ebben a 8 dalban. Ha kell, dallam-hegyekkel borítanak el vagy csodás hangszeres szólókkal lepnek meg, esetleg 'bangelés-re késztető riffeket ontanak magukból...

Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ez a korábbi, avagy a később Negura Bunget album, évszám nincs rajta, de felteszem a korábbi, már csak a hangzásból ítélve is. Itt még hárman alkották a csapatot, a zene első körben lassabb, sokkal nyomasztóbb és borongósabb, mint a másik albumon.

Az amcsi Breath Of Night Records a romániai Bestial Recordstól licenszeli Románia egyik legismertebb black metal csapatának a Negura Bungetnek (hogy ez mit jelenthet?) 98-as albumát. A booklet egész jól néz ki, még a román szövegeket is tartalmazza. Az egy más kérdés, hogy érdemes lett volna egy angol fordítást beletenni, nem hiszem, hogy az anyaor...

Svéd death metalt rejt a Withered Beauty debüt korongja, mely az elmaradhatatlan lírai intro után olyan brutális darába kezdett, hogy szó szerint a frász jött rám! Azért egyértelműen nem lehet mégsem ráfogni nótákra a death jelzőt, már csak a producer - Peter Tägtren - és a hátborzongató blackes károgás miatt sem.