Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ez a korábbi, avagy a később Negura Bunget album, évszám nincs rajta, de felteszem a korábbi, már csak a hangzásból ítélve is. Itt még hárman alkották a csapatot, a zene első körben lassabb, sokkal nyomasztóbb és borongósabb, mint a másik albumon.
Az amcsi Breath Of Night Records a romániai Bestial Recordstól licenszeli Románia egyik legismertebb black metal csapatának a Negura Bungetnek (hogy ez mit jelenthet?) 98-as albumát. A booklet egész jól néz ki, még a román szövegeket is tartalmazza. Az egy más kérdés, hogy érdemes lett volna egy angol fordítást beletenni, nem hiszem, hogy az anyaor...
Svéd death metalt rejt a Withered Beauty debüt korongja, mely az elmaradhatatlan lírai intro után olyan brutális darába kezdett, hogy szó szerint a frász jött rám! Azért egyértelműen nem lehet mégsem ráfogni nótákra a death jelzőt, már csak a producer - Peter Tägtren - és a hátborzongató blackes károgás miatt sem.
Gyorsan zajló, változó világunkban kell egy biztos pont, egy fogódzó, amihez bármikor menekülhetünk, ha a túlságosan felgyorsult események magukkal ragadni látszanak. Ilyen biztos pont a Running Wild. Az a Running Wild, ami a 80-as években is az a Running Wild volt, mint ma.
Itt a friss M.D.B. korong mínusz hegedű, plusz samplerek. 7 dal sorjázik a korongon, melyek egy MÁS világba (másvilágba?...) repítenek. Tapintható, hogy nem tisztán írták meg a dalokat. Igazi súllyal, mély tartalommal borítanak be, amiből nem könnyű szabadulni - de miért is kellene?
Ismét egy rém gyenge borítóval ellátott albumot tartok a kezemben. A zene lendületes, koszos hangzású punk, ordítva előadott vokalizációval. Sajnos túlzásba viszik a srácok a koszos hangzást, olyan érzésem támadt a zene hallgatása során, hogy azonnal kivágja a magasnyomót a gitárzizegés, ha nem minimál hangerőn hallgatom. Úgy meg azért elvész a zen...
Zzzssss, csrrrr, hörgh, brrr, zzss, zzssfggsg, ghhh.... Talán lehet sejteni, hogy a Morta Skuld is egy fantasztikus death brigád. Jó-jó félreteszem az ironikus felhangot, mert a Surface képében egy igenis igényes és élvezetes anyaggal rukkoltak elő az amerikai brutáliabarát fickók.
Igazán illusztris tagsággal büszkélkedhet a talányos nevű Platypus formáció. Kik ők? A gitárt és a saját hangszálait Ty Tabor használja a King's X-ből, a négyhúrost John Myung pengeti a Dream Theaterből. Szintén innen nyomkodja a fekete-fehér billentyűket Derek Sherinian, a bőröket és cineket pedig maga Mr. Rod Morgenstein csépeli, akit megcsodálha...
A brit Mindfeed az ex-Threshold énekes Glynn Morgan zenekara, ez már a második albumuk, és ismét Andy Sneap volt a producer, aki a Machine Headet is istápolta hangzásilag és szólózik egyet az Innocent című nótában, melyet Glynn pár éve a Threshold számára írt vala.
A borítón igazi glam külsejű fazonok virítanak, méghozzá németek. A csapatból ketten is úgy néznek ki, mintha a Poisonból léptek volna elő. Jajj! A nyitó Wrong Side még el is megy egy tucat típusú fejrázós nótának, viszont a hangzás annyira trágya, hogy elment a maradék kedvem is a további hallgatástól.
Szerintem a Szandál című dalukat már mindenki kívülről ismeri, mely nem éppen a legerősebb nóta az albumról. A gitárok kicsit gyengén és keveset szólnak metallista füleknek, a basszusgitár viszont gyönyörűen, ami nem is árt az ilyen funk alapú nótákhoz, a női vokáltémák viszont túlságosan is az előtérbe kerültek.
Az első hangoknál az állam a földön csattant, akkora súllyal és zs-re hangolt gitárral szakította le a fejemet a nyitó King In Crimson. Mi jön ezek után? Dickinson hörögni fog? De nem, szerencsére maradt a saját copyright dallamainál - ha már ilyen nem mindennapi hangszálakkal áldotta meg őt a sors. Azért a hangzás egy kicsit túl koszos, ami illik ...
Ők azok, akik nem hajolnak meg semmiféle divat előtt, a végsőkig kitartanak a power/thrash mellett és ezt nagyon jól is teszik! Süt végig a zenei profizmus a felvételből, ami nem is csoda ennyi év és a jól sikerült demók után. A felvétel a pécsi Teve-Sound stúdióban készült. Nem mondom, hogy leszakította a fejemet, de nem is erőtlen. A színes borít...
Huhh! Az utóbbi idők egyik legjobb korongja pörög a lejátszóban. Ez igen! Komplex, technikás, agresszív és egy kicsit őrült. Olyan Meshuggah. Nem könnyű befogadni, de ezt már megszokhattuk tőlük. Sőt!
24 perces minialbum, Barry Levinson filmje, ilyen nevekkel, mint Dustin Hoffman és Robert De Niro. Ha jól tudom valami amerikai elnöksztori a film témája. A színészek azért már valamiféle garanciát adnak a minőségre, mert ha a történet nem is lesz nagy pukkanás, a játékuk feldobhatja a filmet. Majd meglátjuk.
Hopp-hopp! Litván csapat a láthatáron. Lássuk, mit tudnak. A riffelés amolyan régebbi Paradise Lostos, MDB-s, gótikus metal. Az ének lehetne jobb is, inkább szaval vokalista barátunk a zenére, ha néhol énekelni próbál, az nem igazán jön össze.
Nem vagyok teljességgel otthon az angol progresszív csapat korongjainak ismeretének témájában, de azért jó néhány régebbi és újabb albumukat hallottam már. Ennek fényében leszögezhető, hogy a brigád jóval dalcentrikusabb, és talán puhább is, mint a régi, Fish-sel készült lemezek idejében; mindazonáltal a minőség semmivel sem gyengébb, mint régen.
'96-os keltezésű a kazetta, de úgy érzem, érdemes még ma is bemutatni néhány szóban. A zenei stílus nagyjából olyan, mint a Demonstrációs válogatáson, de az ének mérföldekkel jobb lett. A hangzás is rendben van, még a basszust is kihallani, melynek önálló futamai gyönyörködtetik a fület helyenként.
A recept a következő lehetett: végy egy fiatal, a húrnyűvés minden csínját-bínját értő virgamestert, szerződtess mellé néhány, underground szinten elismert muzsikust, írass velük egy nagylemeznyi anyagot, ezt jelentesd meg lehetőleg minél kisebb költségvetésből (magyarul spórolj minél többet a hangzáson és a borítón), majd pedig söpörd be az így be...
Koncertalbum az egyik leghülyébb nevű zenekartól. Mivel nem vagyok egy nagy Lynyrd Skynyrd fan, így nem hördültem fel a korongot hallgatván. Nekem totál átlagos country rockot jelentett mindig a zenekar, azt hiszem, ahhoz, hogy futkosson az adrenalin az ereimben, minimum James Hetfieldnek kellett volna születnem!
A Lost Souls eddig sem az eredetiségről volt híres, és ezután sem erről lesz. Hogy mást nem mondjak, a nyitó Cavity akkora Korn nyúlás - még énekileg is -, hogy még Jonathan Davis is elpirulna. Hogy ezen kívül "kiket" lehet hallani a lemezen? Nos: Nailbomb, Fear Factory, Machine Head, Sepu, Prong (szóval a szokásos társaság), hogy csak a legszembet...
Meg sem próbálom lefordítani a számcímeket, extraborzalom lehet a csapat szövegvilága. Mondjuk a zenéjükhöz nem is igazán illene semmiféle szárnyaló gondolatmenet.
Újabb viking metal zöngeménnyel örvendeztet meg minket ezen északi horda. Hárman kiléptek a csapatból a legutóbbi hanganyaguk óta, helyükre két tagot vettek be: Ragnar Viske énekest és Erik Elden bőgőst. Nem hallottam az eddigi munkáikat, de az infó szerint új dimenziókat nyitott meg előttük Ragnar bevétele a csapatba.
Nem sokat mondott nekem a zenekar neve, találomra a borító és alapján valami country hatású southern rockot képzeltem mögé. Tévedtem. A nyitó APB c. nóta nyitó pár másodperce kellemes meglepetésként ért, de sajnos az ének beléptével el is szállt ez az érzés, mert totál leültette az amúgy U2 ízű riffelést.
37:09 perc borzalom, antizene, tömény zajmassza, csörömp, sikamika, értelmetlen károgás. Majd csak felnőnek egyszer ők is és megtanulnak zenélni, nem ilyen összefolyó "valamit" rögzíteni. Még az a kevés értékelhetőbb riff és ötlet is elveszik ebben a förtelmes káoszban.
Az első két hangig úgy kezdődik az album, mintha a Blaze Of Glory szólna Jon Bon Jovitól. De csak az első két hangig.
Basszus, iszonyú régen hallottam ennyire szarul megszólaló albumot! Ez kritikán aluli, death metal ide vagy oda! Mintha valami hangszigetelt dobozból szólna az egész. Brrrr... (bár hozzá lehet szokni).
Facebook
Twitter