Nem vagyok teljességgel otthon az angol progresszív csapat korongjainak ismeretének témájában, de azért jó néhány régebbi és újabb albumukat hallottam már. Ennek fényében leszögezhető, hogy a brigád jóval dalcentrikusabb, és talán puhább is, mint a régi, Fish-sel készült lemezek idejében; mindazonáltal a minőség semmivel sem gyengébb, mint régen.
'96-os keltezésű a kazetta, de úgy érzem, érdemes még ma is bemutatni néhány szóban. A zenei stílus nagyjából olyan, mint a Demonstrációs válogatáson, de az ének mérföldekkel jobb lett. A hangzás is rendben van, még a basszust is kihallani, melynek önálló futamai gyönyörködtetik a fület helyenként.
A recept a következő lehetett: végy egy fiatal, a húrnyűvés minden csínját-bínját értő virgamestert, szerződtess mellé néhány, underground szinten elismert muzsikust, írass velük egy nagylemeznyi anyagot, ezt jelentesd meg lehetőleg minél kisebb költségvetésből (magyarul spórolj minél többet a hangzáson és a borítón), majd pedig söpörd be az így be...
Koncertalbum az egyik leghülyébb nevű zenekartól. Mivel nem vagyok egy nagy Lynyrd Skynyrd fan, így nem hördültem fel a korongot hallgatván. Nekem totál átlagos country rockot jelentett mindig a zenekar, azt hiszem, ahhoz, hogy futkosson az adrenalin az ereimben, minimum James Hetfieldnek kellett volna születnem!
A Lost Souls eddig sem az eredetiségről volt híres, és ezután sem erről lesz. Hogy mást nem mondjak, a nyitó Cavity akkora Korn nyúlás - még énekileg is -, hogy még Jonathan Davis is elpirulna. Hogy ezen kívül "kiket" lehet hallani a lemezen? Nos: Nailbomb, Fear Factory, Machine Head, Sepu, Prong (szóval a szokásos társaság), hogy csak a legszembet...
Meg sem próbálom lefordítani a számcímeket, extraborzalom lehet a csapat szövegvilága. Mondjuk a zenéjükhöz nem is igazán illene semmiféle szárnyaló gondolatmenet.
Újabb viking metal zöngeménnyel örvendeztet meg minket ezen északi horda. Hárman kiléptek a csapatból a legutóbbi hanganyaguk óta, helyükre két tagot vettek be: Ragnar Viske énekest és Erik Elden bőgőst. Nem hallottam az eddigi munkáikat, de az infó szerint új dimenziókat nyitott meg előttük Ragnar bevétele a csapatba.
Nem sokat mondott nekem a zenekar neve, találomra a borító és alapján valami country hatású southern rockot képzeltem mögé. Tévedtem. A nyitó APB c. nóta nyitó pár másodperce kellemes meglepetésként ért, de sajnos az ének beléptével el is szállt ez az érzés, mert totál leültette az amúgy U2 ízű riffelést.
37:09 perc borzalom, antizene, tömény zajmassza, csörömp, sikamika, értelmetlen károgás. Majd csak felnőnek egyszer ők is és megtanulnak zenélni, nem ilyen összefolyó "valamit" rögzíteni. Még az a kevés értékelhetőbb riff és ötlet is elveszik ebben a förtelmes káoszban.
Az első két hangig úgy kezdődik az album, mintha a Blaze Of Glory szólna Jon Bon Jovitól. De csak az első két hangig.
Basszus, iszonyú régen hallottam ennyire szarul megszólaló albumot! Ez kritikán aluli, death metal ide vagy oda! Mintha valami hangszigetelt dobozból szólna az egész. Brrrr... (bár hozzá lehet szokni).
Adva van két néger tar fickó, két rosszarcú fehér, meg egy Slash fazonú srác (biztos ő lehet a gitáros), ezt szemlélve rögtön sejtettem, hogy valami rap-es dolog lehet a háttérben. Nem is tévedtem.
Az angol Lionsheart harmadik albumánál még mindig kitartott a klasszikus metalnál, talán majd eljön az ő idejük is egyszer, feltéve, ha jobb lemezeket csinálnak majd a közeljövőben, mint amilyen ez. Hard rock a '90-es évekből.
Jesszasz! Akkora vehemenciával röffen meg a lemez, hogy azt hittem leszakad a fejem! Ultra-vastag brutál hangzás. Persze zsé-re hangolt gitárhúrok lobognak a hangszedők előtt. De állat módon szólal meg a bőgő és a dob is. Az első meglepetés akkor ért, mikor németül (!) szólalt meg - vagyis hörrent meg vokalista barátunk.
Az Agathodaimon egy német (!) black csapat, és a Blacken The Angel az utóbbi idők legigényesebb, legfelkavaróbb dallamos black anyaga. Ráadásul még a logójuk is olvasható!
Ettől az albumtól egy óriási kérdőjellé váltam. Az oka egyszerű; ez egy '93-ban rögzített koncertfelvétel, melyet '98-ban adtak ki újra, mert eddig csak az anyaországban és a skandináv országokban lehetett beszerezni.
Az ilyenekre mondják, hogy jó helyen és jókor landoltak. Ha valaki még nem tudná, a német techno metal (nagyon megy ez nekik!) új üdvöskéiről van szó, ráadásul ékes germán nyelven. Amit elsőre végigröhögsz, másodszorra megmosolyogsz, sokadik hallgatás után pedig már egész "normálisnak" tartasz (vagy nem).
Malmsteen bátyó magához tért és egy hatalmas albumot pengetett ki ujjaiból. Nem csak gitározni tud - még mindig nagyon "ott" van a szeren, hanem remek kis dalokat is írt, fogósak, modernek és hagyományosak egyszerre. Például a címadó dalt ha egyszer hallod, az arcodba mászik, és többet nem felejted el.
Nyolc dalt tartalmazó minialbummal örvendeztetett meg a Dimmu Borgir legénysége, melyből csak három az új tétel. A nyitó Moonchild Domain egy relatíve gyorsabb dal a szokásos dallamos riffeléssel, billentyű aláfestéssel és gonoszkodó károgással.
Filmzene. Már fut a mozikban a film, melyet Kevin Allen rendezett, fekete humor, Trainspotting és Monty Python stílusban. Legalábbis így reklámozzák.
Kicsit elvont, kicsit rock'n roll-os, kicsit ilyen, kicsit olyan. Gitár, bőgő, szaxi, dob meg egy rakat ütőhangszer és egyéb ínyencségek. Némelyik számnál a hajam égnek állt, hogy hogyan lehet ilyen zenét csinálni. Lehet.
Nem, ez nem friss Deicide gyűjtemény, hanem az azóta kultikussá vált csapat 1990-es korongja remasterizálva, aranyszínű korongra préselve, feljavított borítóval, melyet akkoriban még nem értékeltek túl nagyra (nem a borítóra gondoltam).
A Decubitus egy német death metal csapat, '93-ban alakultak és 2 demó elkészülte után az olasz Seven Art Music adta ki első albumukat. 5 tagot számlál a csapat, a szokásos hangszerkiosztással.
Ezzel a lemezzel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. No nem azért, mert rossz, hanem annyira furcsa, nagyon nehezen befogadható, kategóriák nélküli, hogy hasonlót sem hallottam még. És képtelenség elsőre végighallgatni. Vagy előtte nyaralni kell két hétig minimum.
Harmadik albuma a csapatnak és saját bevallásuk szerint a legbrutálisabb black/death metalt öntik a nyakunkba, olyan példaképekkel, mint pl. a Venom, Mayhem, Iron Maiden, Sodom, stb. A brutalitás nem is hiányzik, tipikus ős-zúzással örvendeztetik meg a vaskalapos black/death híveket.
Fura egy cím egy fura zenekartól. A Therapy? maradt önmaga, továbbra is egy kicsit punkosak, meg zajosak, no meg kicsit furák. Olyan Therapy?-shock. Az új album olyan, mintha a két utolsó között készült volna, tulajdonképpen nagy megújulás nincs a korongon, csak finomabb ötletek, csemegéznivalók.
Második feldolgozáslemezét jelentette meg hazánk egyik legnagyobb gitárosa. Tony MacAlpine, Steve Lukather, David Garfield, Greg Howe, Vinnie Moore, Michael Schenker és Joe Satriani egy (ill. több) szerzeményét interpretálta Tamás, plusz egy saját dalt is rögzített, mely a Guitartales-en már szerepelt.
Facebook
Twitter