Nézzük, mi szól a Harlot legfrissebb anyaga mellett! Természetesen a rendületlen hard rock, dallamos zene iránti imádat. Képesek úgy átvészelni a nagy divathullámokat, hogy szinte semmi, de semmi nem ragadt rá zenei koncepciójukra. Megállt az idő a Harlot felett, néha már-már a '90-es év Sex Action korszakába képzelem magam, annyira egybevágnak egyes elemek.
A göteborgi hullám vezető csapata, az In Flames idei lemezével sem okozott csalódást. Dallamokban gazdag, rifforientált, és mégis brutális muzsikájukat hallgatva megint meg kellett állapítanom, hogy igazán jó nótát írni nehéz, de nem lehetetlen. Példa erre ez a 11 szerzemény is.
A tavalyi Wacken fesztiválon rögzítette ezt a 11 számos felvételt A Hypocrisy, amely a szó szoros értelmében átgyalogol az ember agyán. Nemhogy koncertfelvételnek, még stúdióanyagnak is megfelel ez az erőteljes, minőségi hangzás.
Minden igazi Motörhead fan joggal várta ezt a dupla koncertalbumot, melyen összesen 25 nóta szerepel. A lemez hangzása meglepően jó - vagy csak én vagyok egy kicsit szkeptikus a Judas Meltdownja után, mely hangzásilag nem az élő albumok gyöngye? -, és szinte érezni lehet, amint forr az ember körül a levegő, a jobbnál-jobb Motörhead klasszikusokat h...
Hát, lehet, hogy néhányan lesznek, akiknek nem tetszik majd a véleményem, de szerintem - patinás névsor ide vagy oda - a Beware The Heavens egy meglehetősen felejthető produkció. Pedig a mikrofonnál Kimberly Goss énekesnő tevékenykedik, továbbá itt van gitáron Alexi Laiho is a Childen Of Bodomból meg Jesper Strömblad az In Flamesből, a basszust ped...
Vannak még csodák, ezt mutatja a magyar Evensong példája is, mert a csapatnak a holland Displeased Records jelentette meg bemutatkozó albumát. Az erősen érzelmi töltésű dalokat a természet ihlette. Szabó Mihály hörgős énektémái mellett a csilingelő hangú Tóth Ágnes dallamai nyújtják a felüdülést (azért néha bátrabban is kiengedhetné a hangját Ágnes...
Nagyon nehezen fogtam hozzá az új C.A.F.B. album meghallgatásába, hiszen az a tudat, hogy Szakácsi Greg távozott a zenekarból, sőt az országból, rossz érzéssel töltött el. Greggel egy olyan alkotó, zeneszerző, szövegíró tűnt el, akinek a helyét nehéz lesz pótolni.
Rá kell hangolódni erre a 10 számra, plusz Jimi Hendrix Hey Joe átiratára, ezért nekem mindjárt az elején több nekifutásra sikerült csak végighallgatnom.
Stoner rock a lendületesebb fajtából. A hetvenes évek feeling megvan, minden a recept szerint készült, a zene, a hangszerelés, a hangzás, az énekdallam és a hang is, hozza is a hangulatot magával.
Nem hinném, hogy van olyan metalzenét szerető ember, aki ne jegyezte volna meg a GWAR nevet. Ha a zene ismeretlen is, a meghökkentő jelmezekbe burkolózó társaság biztos, hogy mindenkinek beugrik lelki szemei elé. Most sincs ez másként, a furábbnál furább öltözéket viselő arcok '99-ben is önmagukat adják.
Az amerikai Dog Eat Dog eddig sem a komor, agresszív hangulatú muzsikáról volt híres, hanem a vidám, bulizásra ingerlő, életigenlő mentalitásról, amit zenéjükben is kiválóan prezentálnak. Legfrissebb albumuk is erről szól, csak sokkal színesebben, mint eddig bármikor.
Bár a kiadó az InsideOut, és kiadványaikban ritkán csalódtam, most úgy érzem sikerült melléfogniuk. Lana Lane egy hölgy - kinek ez már a 4. stúdióalbuma -, aki amolyan szimfonikus hatású metalban utazik. Lana férje - Erik Norlander - volt a korong producere, ill. a billentyűs hangszereken ő játszik.
Rég elmúltak azok az idők, mikor még hinni tudtam a rockzene lineáris, pláne exponenciális fejlődésében. Ismét divatba jött a hard rock, a stoner rock, a punk, majd sorban az összes többi, na, asszem ez lehetett a fordulópont, ennyi, mondtam, mostantól csak a legrosszabb bekövetkeztére vagyok hajlandó fogadni. Be kell azonban vallanom, erre azért é...
Ennél lehetetlenebb címet keresve sem találhatott volna Fish. Esőistenek öngyújtóval... Érdekes... Finom, művészi rockzene, érezhetően szövegcentrikus előadással. Aprólékosan kidolgozott, puritán és mégis remekbe szabott hangzással.
Az amcsi hard rock vonalról nekem mindig is sokkal szimpatikusabbak voltak az olyan bandák, mint plö a Dokken, az Extreme, vagy a Sammy Hagar-es Van Halen, szemben a jóval ismertebb Poison, Mötley Crüe-féle iránnyal. A puszta rock'n'roll alapokon és a csajos, piás szövegeken túl ezeknél a bandáknál valami másról, többről is szó volt, illetve van.
Wow! A nyakam tettem volna rá, hogy az Arch Enemy nem fog tévedni friss albumával. A Burning Bridges úgy viszi tovább a Stigmata vonalát, hogy közben még újításokra is képesek voltak. A friss témákat ezúttal a dalok sokkal dallamosabb megközelítése adja, a riffek egyes nótákban már-már a heavy metalosak.
Black metal a játék neve, igényes borítóval. A '97-ben alakult - feltehetően északi - csapat debütáló albumán harmóniákban gazdag, ám gonosz hangulatú és dallamos - de nem kommersz - black metalt játszik, leginkább gyors tempóban elreszelve.
A brit Anathema már mérföldekre jár attól az úttól, amire első lemezükkel ráléptek. Az Eternity óta egyre komolyodnak, rendkívül érett zenét készítenek, meghazudtolva ezzel igen fiatal korukat. Az idén napvilágot látott Judgement egyáltalán nem olyan, mintha huszonéves srácok muzsikája lenne.
Érdekes, ez a CD '97-ben jelent meg, és valamiért mégis csak most jutott el hozzánk. Talán ez annak tudható be, hogy a Criminal egy chilei nemzetiségű csapatot takar. A CD kiállítása igényes és a hangzás is kellően brutális, telt. 4 arc alkotja a csapatot: Anton Reisenegger - ének, gitár (echte chilei név... egyébként szőke is, he-he), Rodrigo Cont...
A Children Of Bodom amolyan kedves kakukktojás a műfajok között. Az abszolút klasszikus európai heavy metal témákra épülő nótákat körülölelő hamisítatlan északi black károgás, a barokkos részek, dübörgő szintitémák, csodálatos ízes dallamos gitárszólók valami furcsa és egyedi eleggyé állnak össze.
'98 márciusában rögzítette a kanadai illetőségű csapat e 4 számos, 25 perces korongot, mely nordikus black metalt rejt. Három, ránézésre igen fiatal srác alkotja a zenekart.
Ki hitte volna, hogy lesz egy újabb S.O.D. (Stormtroopers Of Death) lemez. Pedig igen. A borítót maga Twiggy Ramirez alkotta - vagyis az ötletadó szerepében tetszelgett- , egy kis Iron Maiden kifigurázás. Nem kell anyázni, szeretik a Maident a srácok. De hogy nem normális ez a 4 fickó, az alap.
Sosem voltam egy megveszekedett szegecses metalista, ennek ellenére a Gamma Ray Powerplantjét bármikor szívesen hallgatom - és nem azért, mert most ez újra divat! A felemelő heroikus énekdallam-hegyekkel átitatott szélvész nóták egy hurrikán erejével törnek elő a hangfalakból, amihez a kitűnő bika hangzás rápakol egy lapáttal.
Eleinte ferde szemmel néztem az újjáalakult Ossian működését, de azt hiszem '99-ben be kell látnom, ez a zenekar - az a zenekar! És, hogy kétség se maradjon e felől, az LP hosszúságú minialbum két vadiúj nyitódala (Az utolsó lázadó, Halálvadász) teljes mértékben megnyugtatta felkorbácsolt lelkemet.
A legutóbbi elég harmatosra sikerült lemez után nem szórakoztak sokat a srácok, összehoztak egy olyan kellemes kis ütőképes metalcore albumot, ami elismerésre késztetett mindenkit. Nem görcsölnek, nem topognak a trendek nyomában, lazán és erőlködés nélkül ledarálnak e 14 nótában.
A borítóiról az Anvilt (üllőt, he-he) le nem hagyó kanadai csapat a nyitó - és címadó - Speed Of Sound nótával kétséget nem hagy a hallgatókban, hogy zenéjükben a legkompromisszum-mentesebb speed metal mellett törtek lándzsát (még mindig).
Mióta ismerem Ralf Scheepers munkásságát, kevés foltot tudnék találni benne. Hihetetlen torok, a'la Rob Halford. Ami elsőre szembetűnő, az az album dalainak könyörtelen húzása, a megállíthatatlan gyors legázolás. Engem eleinte gyakran idegesített ez a szünet nélküli zúzás, már-már egysíkúság, amivel azért időközben megbarátkozott a fül.
Facebook
Twitter