Shock!

A békebeli '90-es évek második felében kifejezetten a kedvenceim közé tartozott az egész göteborgi vonal, különösen a Dark Tranquillity, amely komplex, egyszerre zord és dallamos death metaljával, a The Gallery – The Mind's I kettőssel belopta magát a szívembe. Aztán az akkoriban igencsak kísérletezősnek számító, merész Projector hallatán hatalmas hátast dobtam, egyszerűen imádtam Mikael Stanne érzelemdús orgánumát, amely hibátlanul passzolt ehhez a melankolikus dallamvilághoz, és bár a túlzottan sok billentyű használata nem a zsánerem, azon a lemezen sikerült megtalálni a tökéletes egyensúlyt ezen a téren is. Aztán érthetetlen módon nemhogy háttérbe szorultak, hanem jó időre szőrén-szálán eltűntek a dallamos énektémák, mintha saját maguk balfogásnak tartották volna a Projectort, pedig a mai napig tartom, hogy az egyik legjobb lemezük. Részben emiatt is, meg az irányzat csillagának általános leáldozása okán is egyre kevesebb figyelmet szenteltem a bandának, és bár olykor-olykor jól esett meghallgatni az újabb sorlemezeket, a '90-es évek albumai mégis jóval gyakrabban kerültek elő nálam.

Kifejezetten örültem viszont, amikor az utóbbi lemezeken elkezdtek visszaszivárogni, majd az előző, 2010-es We Are The Voidon ismét előtérbe kerültek a dallamos énektémák, még ha olyan szinten nem is váltak dominánssá, mint a Projectoron. Éppen ezért komoly várakozásokkal tekintettem a Construct elé, hiszen jó előre beharangozták, hogy végre teljes mértékben rehabilitálják Stanne melódiákért felelős hangszálait is. Azt kell mondjam, nem csalódtam, mert a hangzatos ígéretek igaznak bizonyultak. Itt bizony mind a zene hangulatát és megközelítését tekintve a Projector egyenesági leszármazottjával van dolgunk, és bár nyilvánvalóan irreális elvárás lett volna, hogy a tizennégy évvel ezelőtti alkotáshoz hasonlóan a Construct is az újdonság erejével hasson, azért mindenképpen kellemes nosztalgia lett úrrá rajtam az első hallgatások során.

Különösen a What Only You Know idézi a Projector hangulatát és dallamvilágát, s ez, valamint a The Science Of Noise egyértelmű kedvencemmé vált elég rövid idő alatt. Utóbbi egyébként – címével ellentétben – hamisítatlan északi melódiákkal, illetve lendületes témákkal operál, és bár pont nincs benne tiszta ének, mégis talán az egyik legfogósabb szám a lemezen. A lassabb, dallamosabb Uniformitybe viszont már szinte slágeres refrént csempésztek, ismét felvetve azt a kérdést, hogy a vörös vokalista miért fukarkodott ennyire hangjának eleresztésével az elmúlt tíz évben, hiszen orgánuma abszolút kellemes, és cseppet sem vesz el a zene erejéből, sőt, épp ellenkezőleg, sokkal változatosabbá teszi azt. Nem mintha 2013-ban bármi újdonság lenne az ilyesmiben, ugyanakkor azon is elég régen túlvagyunk, amikor a hasonló megoldásokat köpködni volt szokás bizonyos körökben.

Hogy ne csak dicsérjek, az Endtime Hearts témája kicsit olyan, mint valami fémesített A-ha nóta (hogy legalább az északiaknál maradjunk), ergo nem is igazán tetszik. A meglehetősen unalmas, egyhangú vezértéma sem túl acélos, amit sajnos az elég középszerű refrén-szerűség sem ment meg, így talán ez a lemez egyetlen tölteléke. Szerencsére több ilyen nem akad, így a 42 perces játékidőt még szinte rövidnek is mondanám, annyira változatos az összkép: telepakolták a lemezt jobbnál jobb, jellegzetesen fifikás Tranquillity-riffel, igényes billentyűs és egyéb hangszeres megoldással, és ami a legfontosabb, fogós dallamokkal. A hírek szerint az album elkészültét is sokkal inkább spontaneitás és kevesebb görcsölés jellemezte, mint az utóbbi években bármikor, talán ennek is köszönhető a némileg szellősebb és kevésbé morcos hangzás, miközben persze az összekeverhetetlen téli hangulat is mindvégig tetten érhető.

Nem hiszem, hogy a göteborgi underground alakulat esetében bármilyen szempontból is vízválasztó lenne a tizedik sorlemez: akik több mint húsz év után is kitartottak Sundinék mellett, egész biztos a Constructban sem találnak semmi kivetnivalót, de azért sajnos azon is csodálkoznék, ha pont most szereznének tömegével új rajongókat. Mindent egybevetve azt gondolom, az életmű egyik legerősebb, legváltozatosabb anyagával van dolgunk, ami talán nem olyan komplex és nem is hat olyan elementárisan frissnek, mint a '90-es évek klasszikusai, de simán odatehető azok mellé.