Shock!

Úgy tűnik, ez már csak így lesz velem minden év végén, hogy két karácsonyi bejgli között, az évvégi lista előkészítése során végre sikerül időt szakítani és letudni még az új év beköszönte előtt egy-egy fontos restaciámat. Nincs ez másképp idén sem, hiszen véteknek tartanám, ha az év számomra egyik legfontosabb lemezéről nem emlékeznénk meg a Shock! hasábjain.

Akárcsak e kritikáról, a The Great Divide-ról sem mondható el, hogy túlzottan elkapkodták volna: bő egy évtizedet kellett várni, hogy a Douglas A. Ott gitáros vezette friscói csapat újra aktivizálja magát, és végre-valahára elkészítse a Tug Of War folytatását. Igazából már majdnem teljesen feladtam a reményt, hogy valaha is kijön az új lemez, hiszen már jó két évvel ezelőtt belengették a visszatérést, aztán hosszú hónapokig nemhogy az album nem jött, de még egy hírfoszlány sem, ami nem sok jót ígért. Aztán meglepő – de kiváló – húzásként Ted Leonard énekes a Spock's Beard mikrofonjánál találta magát, elkészítette a zseniális Brief Nocturnes albumot, és körbeturnézta vele a világot (ezen kívül az igencsak felejthető, és számára teljes mértékben stílusidegen Affector című projekt lemezén is felbukkant), így altatva el a hozzám hasonlóan kiéheztetett Enchant-fanokat.

A színtér, a zeneipar és a világ elég sokat változott 2003 óta, ez azonban a jelek szerint nem különösebben érdekelte a srácokat, akik pontosan ott folytatták, ahol tizenegy évvel ezelőtt abbahagyták. Hallhatóan mindenféle kapkodás és vesztenivaló nélkül, ösztönből rakták össze az elmúlt években ezeket a dalokat, miközben a stílus és az igényesség változatlan maradt: ugyanaz a vokálokkal alaposan telepakolt, varázslatosan meghangszerelt és egyszerűen kiváló prog-dalokból összeálló lemezt kapjuk a The Great Divide 55 percében, mint gyakorlatilag a teljes Enchant-életmű akármelyik darabján. Még ha ez már olyan elementáris erővel nem is hat, mint másfél évtizeddel ezelőtt a Break vagy később Juggling 9 Or Dropping 10. Talán egy hangyányival lágyabb, kevésbé komplex és riffgazdag az összkép az ezredfordulós lemezekhez képest, de azért markáns változásra semmiképp se gondolj, inkább csak a korral járó megfontoltságra, érettségre, letisztultságra.

A hosszú szünet ellenére hálistennek egyértelműen nem volt cél az összes felgyülemlett és porosodó téma minden áron való felhasználása, így a végeredmény a mai átlaghoz képest meglehetősen kompakt és egységes. A nyolc nótát kevesebb mint egy órában fejtik ki, ami szerintem ideálisnak mondható, s ezt talán még a Shock! szerkesztőségének többségét kitevő, a „régen minden jobb volt" elvét megingathatatlanul valló tagjai is örömmel nyugtáznák. Azt hiszem, ez a lemez így kerek, ahogy van, nincsenek rajta feleslegesen hosszúra nyújtott dalok, öncélú instrumentális részek – igaz, az ilyesmi sosem volt jellemző a csapatra, de a mai mezőnyben az ilyesmit szinte már külön meg kell említeni.

Éppen emiatt nehéz a sok csúcspont közül egyet-kettőt kiemelni, de minél többet hallgatom a lemezt – és az elmúlt két hónapban nem sok lemezt hallgattam ennél többször –, egyre inkább a monumentális Here And Now tűnik kiemelkedőnek, amely egyszersmind az album drámai zárótétele is. De ugyanígy említhetném a címadó The Great Divide-ot vagy a meglehetősen személyes hangvételű Within An Inchet is, amelyek gyönyörű, fülbemászó refrénjeik ellenére is a komplexebb vonalhoz tartoznak. Az efféle pillanatokat pedig kiválóan ellenpontozzák az olyan direktebb, könnyedebb dalok, mint például a Life In A Shadow vagy az All Mixed Up.

Azt mondjuk sajnos kétlem, hogy a mai dömpingben egy teljesen új generáció tömegeit tudná megszólítani ezzel a lemezzel az Enchant – ez a vonal dallamossága és dalközpontúsága ellenére is minden bizonnyal a hozzám hasonló harmincas-negyvenes generáció abszolút rétegzenéje volt és marad –, ahogy arra sem mernék nagy tételben fogadni, hogy a zenekarnak lesz lehetősége rendesen megturnéztatni ezt a lemezt, pláne a környékünkön. De a régi ismeretségek révén esetleg befigyelhet előzenekarként egy kör, amit érdemes lenne elcsípni. Ami élő felvételt eddig láttam-hallottam tőlük, az igencsak meggyőző volt (ahogy Ted Leonard is kiváló teljesítményt nyújtott a Spock frontembereként), és az évek során valószínűleg csak jobbak lettek – nem is beszélve a kiváló új dalok vonzerejéről.