Mindig is imádtam a House Of Lordsot. Már a kultikus első lemezzel és a Saharával is belopták magukat a szívembe és valahogy ott is ragadtak egészen a tavalyelőtti Indestructible-ig, ahol azért már érezhető volt némi hanyatlás a dalszerzés terén. Azonban még távolról sem lehet állítani, hogy mióta a Frontiers teljes mértékben felkarolta őket, a legutóbbi sorlemezekre egyáltalán nem kerültek méregerős szerzemények, hiszen elég csak az olyan dallamorgiákra gondolni, mint például a Desert Rain vagy a The Train a Cartesian Dreamsről, valamint a Turn Back The Tide-, Battle-, Epic-féle stílusgyakorlatok a Precious Metalról. Nos, utóbbi erősebb momentumoknak csupán halvány illatát lehet kiszagolni a legfrissebb dalgyűjteményből, és ez – akármennyire is rajongok James Christian ezer közül is rögtön felismerhető, jellegzetes hangszínéért – nekem így most már egy kicsit kevés.
A nóták egységes középszerűségét még az énekes sajnálatos betegségének sem róhatjuk fel, hiszen nagyrészt itt is Jimi Bell gitárossal közösen készültek a dalok, aki mellé egy új basszusgitárost is leszerződtettek a Jack Russell's Great White-jából ismerős Chris Tristram személyében. Mindez papíron még jól is hangzik, ám amit például a dobok mögül hallunk, arra megint csak nincs semmi mentség. Hiába jelölik meg immár tizenkét éve aktuális ütősként BJ Zampát, a pergőt és a cineket ismét oly mértékben baszarintotta szét az „áldásos" stúdiótechnika, hogy ha megerőltetném magam, talán a ma már csak fotótémaként funkcionáló, a porfelhőben úszó padlásszoba ablakán beszűrődő fényt egyedien magába fogadó, ősrégi Casiómmal is különbet állítanék elő egy gombnyomással. És akkor még a helyenként aránytalanul előre tolt szintiszőnyegeket nem is említettem, amelyek néha úgy mossák fossá Bell ritmusgitárjait, ahogy az mondjuk a Kraftwerk nagykönyvében szerepel. Hallgasd csak meg a The Sun Will Never Set Again akusztikus bevezetőjét, ahonnan a gitár minden természetességét kiöli az ember arcába mászó billentyűréteg...
Két dolog miatt mégis valamennyire hallgattatja magát ez a korong. Az egyik ezek közül természetesen Christian pazar teljesítménye, illetve Jimi Bell SG szériás Gibsonjának nehéz, testes – és néha szerencsére azért elég jól érzékelhető – hangja, amely a szólóiban teljesedik ki a legtökéletesebben. Persze jó ideje tudjuk, hogy ez még alapvetően kevés egy igazán jó dalhoz. Így első nekifutásra nem is tűnt többnek a Saint Of The Lost Souls fantáziátlan, a csapathoz mérten igencsak gyengécske dalgyűjteménynek. A hatodik-hetedik pörgetésnél már kibontakozott egy-két kellemes dallam és megjegyezhető refrén, amelyek viszont tuti, hogy hosszútávon sem nemesülnek majd örökzöldekké. A jóra hallgatást követően talán a remek szólóval és énektémákkal operáló címadót emelném ki, vagy a szintén gazdagon odapörkölt vokálokkal megtámogatott, középtempós Hit The Wallt, esetleg még a laza New Day Breakin'-t meg a túlságosan is happy The Other Optiont. És mondjuk még a már említett ízléses balladát, a The Sun Will Never Set Againt, de a többi nóta, azaz kábé a lemez fele még jóindulattal is csak átlagosnak nevezhető. Ennek a bandának viszont igenis a hatalmas, együtténeklős refrénekről és a jó értelemben vett, örökre a lelkedbe égő slágerekről kellene szólnia, nem pedig a rutinmunkáról. Már most olyan érzésem van, hogy a büdös életben nem fog eszembe jutni ez a lemez, ha – teszem azt – éppen saját magam által összerakott House Of Lords besztofot támadna kedvem hallgatni, de szinte biztos, hogy akadnak majd olyanok is, akiknek meg pont ez a billentyűkkel felhígított, kevésbé fajsúlyos és kommerszbe hajlóbb Lordok Háza lesz a kedvencük.
Persze nem állítom, hogy ezt a lemezt kábé annyira volt felesleges megjelentetni, mint mondjuk tenyérrel rácsapni egy pusztán elterülő, gőzölgő tehénfosra (az a Suicide Silence idei „mesterműve"), de megvédeni sem fogom azért a csapatot, mert ők a „tévedhetetlen", nagybetűs Háuszoflordsz. Sőt, a magam részéről – ha tehetném – törvénybe iktatnám minden zenész számára a dalok érlelését, amit ha nem tartanának be, eldugnám a drága hangszereiket és kütyüiket valami lehetetlen és kiszámíthatatlan helyre, aztán egy időre csak egy akusztikus gitárt akasztanék a nyakukba. De mivel irtó jó szívem van, ezúttal megbocsátom nekik egy gyenge hetessel a biztonsági játékot.
