Shock!

Alig pár hete jelent meg a Huntress harmadik albuma, a rajongókat azonban mostanában nem ez tartja leginkább izgalomban, hanem az a függő helyzet, amely a banda arca és énekesnője, Jill Janus minapi nyilatkozata miatt alakult ki. Jill igen sokszínű, érdekes személyiség, hiszen amellett, hogy énekesnő és dalszerző, még boszorkány, DJ, valamint playmate is. Mindemellett pedig mentális problémákkal küzdő, skizofrén beteg. Talán utóbbi tény állhat derült égből villámcsapásként érkezett nyilatkozatának hátterében is, amely szerint köszöni szépen, de a tervezett köröket a Huntress lefutotta, úgyhogy a zenekarnak ezennel vége. Ilyesmi persze előfordul, az viszont már ritkábban, hogy szinte azonnal érkezik is a cáfolat, méghozzá bandájának tagjaitól, akik szerint leginkább csak arról van szó, hogy Jillnél elgurult a gyógyszer, a zenekar pedig természetesen folytatja, azaz év végén szépen elmegy turnézni a Black Label Societyvel.

Tulajdonképpen mindegy is, hogy az árulkodó nevet viselő (Janus a római kétarcú isten neve) énekesnő kisebb ámokfutásáról vagy egy remekül kitalált marketingakcióról van szó, a lényeg az, hogy a zenekar, illetve a friss lemez ismét kapott egy kis extra publicitást. A Huntresst marketinges szempontból eddig is profin építették fel, hiszen boszorkányságból, okkultizmusból és csöcsökből összerakott univerzumuk pontosan azon elemeket vegyíti, amelyekre a heavy metalos közönség fogékony, úgyhogy tulajdonképpen azon sem lennék meglepve, ha tényleg csupán egy ügyes trükkről lenne szó. Persze azért ne írjuk le ennyivel a zenekart, hiszen Spell Eater című első lemezük tényleg rendkívül erősre sikeredett, és bár a kettes sorszámú Starbound Beasttel kisebb csalódást okoztak, az sem volt vállalhatatlan anyag.

A harmadikként még szeptember végén napvilágot látott Static kissé visszakanyarodik a debüt Spell Eater világához, mivel zúzósabb, komorabb a kissé talán erőtlenre sikeredett Starboundnál. Ráadásul piszok erősen indul: a Sorrow lendületes thrasheselése és a rá érkező rekedt Jill-témák egyértelműen az első anyagot idézik, a kettes Flesh pedig egy pofonegyszerű, ám rettentően fogós és hatásos refrénnel operál. Nem véletlen, hogy a lemezt felvezető szöveges videó és klip is ehhez a két dalhoz készült. A harmadikként érkező Brian már sajnos laposabb, és később is akadnak kevésbé emlékezetes dolgok, de a Static így is hallgattatja magát. Azt persze aláírom, hogy Jill nélkül valószínűleg feleennyi embert sem érdekelne a zenekar, ezen pedig mit sem változtat, hogy néhány évvel ezelőtt készített interjúnkban az énekesnő bőszen hangoztatta: a Huntress nem „Jill Janus és barátai"-jellegű formáció, hanem igazi zenekar, amelynek valamennyi tagja ugyanolyan fontos. Annak ellenére, hogy marketingjüket gyakorlatilag egyedül a szőke frontasszonyra hegyezik ki, tulajdonképpen akár még igazak is lehetnek a fentiek, bár az elmúlt években akadt tagcseréjük bőven. Sajnos azonban zeneileg továbbra sem kiemelkedőek, a csapat savát-borsát egyértelműen Jill alakja jelenti. Mindez pedig ezúttal sem ütközik ki minden nótában maradéktalanul.

Összefoglalva azok a tételek igazán jók a Staticen is, amelyekbe sikerült emlékezetes énekdallamot vagy valamilyen meghökkentő vokális témát beiktatni. Ilyen a nyitó kettősön túl az I Want To Wanna Wake Up, a Four Blood Moons vagy a záró Black Tongue. Az ellenpontot pedig a jól induló, de meglehetősen túlnyújtott, lassan hömpölygő Mania, a kissé jellegtelen Noble Savage vagy a már említett Brian képviseli. A mérleg azért így is egyértelműen pozitívabb, mint a Starbound Beast esetében volt, még ha a debüt színvonalához ismét nem sikerült felérniük. A Static azonban végeredményben szerethető és jó lemez, így csak bízni tudok benne, hogy a kavarás ellenére lesz folytatás.