E hasábokon is megemlékeztünk korábban róla, hogy milyen remek köröket fut mostanában a Hammerheart-korszakos Bathory örökségét ápoló Ereb Altor. Miután a svédek lemezen és élőben is meggyőztek az elmúlt években arról, hogy szakterületüket a legmagasabb fokon művelik, hajlamosak lehetünk megfeledkezni arról, hogy Crister Olsson és Daniel Bryntse eredeti zenekara mégiscsak ez az epikus doomban erős társulat, melyet hőseinknek az oldalági sikerek ellenére sem áll szándékában eltemetni. Az előd, a majd' másfél évtizedet megélt Forlorn életművét is beleszámítva, az Isole a zsáner veteránjának számít, saját jogon is immár hat lemezzel a tarsolyban. Az időzítés nem is lehetne tökéletesebb: a sokadszorra is magára talált stílus és a kirobbanó formában lévő zenészeink vállvetve emelhetik pajzsra a Nyugodt Vadászt.
Az Isole felől 2011-ben hallhattunk utoljára, addig egy-két évente rendszeresen érkeztek tőlük új anyagok, pedig az akkor kihozott Born From Shadows okán a szégyenkezésre nem lehetett semmi okuk, ráadásul a megelőző évben még az extra elfoglaltságot jelentő Ereb Altor project is elköszönni látszott a The Enddel. A közelmúltban aztán két nagyon erős anyaggal jelentkezett az exhumált „mostohagyerek", a black metallal is kacérkodó Gastrike és a hagyománytisztelőbb Fire Meets Ice képében, a The Calm Hunter így arra lehet tökéletes bizonyság, hogy a más irányú vágyak kiélésével az Isole világa szinte tökéletesen érintetlen maradhatott. A két alapember mellett akadt némi fennforgás a további posztokon, tavaly egy új bőgőst igazoltak Jimmy Mattsson személyében, idén pedig a „harmadik láb", a dobos Jonas Lindström pótlásáról kellett hirtelen, közvetlenül az új album felvétele után gondoskodniuk (itt Victor Parri érkezése hozott megoldást).
Lindström egyébként nem csupán a bőrök mögött, de producer/hangmérnökként is a kezdetektől meghatározó elemét képezi a produkciónak (utóbbi téren feltételezésem szerint a jövőben sem lesz változás), ahogy azt az Ereb Altor és az Isole anyagok tökély-közeli megszólalása is látványosan igazolja. A The Calm Hunter az elvárásoknak megfelelően egy jó kiállású, ereje teljében levő, mégis higgadt, úriemberhez méltó összeállítás a legújabb idők terméséből. Kísérletezetésre bőven akad terep másutt, így itt továbbra is a Candlemass vérvonala a mindenekfelett meghatározó, Olssonék muzsikája egy pillanatra sem lép ki a klasszikus keretek közül. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne izgalmas ez a bő 50 perc: elegendő belefülelni a két részre bontott The Destroyer opusba ahhoz, hogy örömkönnyek között kérjük a folytatást. Az pedig érkezik is, bőszen hömpölyögve, 7-8 perces, csodaszépen összeúsztatott monstrumok képében, a kelleténél egy hajszállal talán egydimenziósabb énekhanggal, a legmélyebb tiszteletre méltón.
Nem forszírozom tovább, az üzenet el kellett jusson ennyiből is az érintettekhez: klasszikus doom metalt csakis avatott kezekből fogadj el. Az Isole mindenkori kiadványai éppen megbízhatóságukkal tudnak hiánypótlók maradni. A Vadász a későn érkezettek minden bájával, finom, de határozott mozdulattal csinált magának helyet az év végi listámon.
Hozzászólások