Shock!

Bár képtelen vagyok már olyan (vagy egyáltalán, bármilyen) lelkesedéssel követni a kortárs színteret, mint régen, ez néha tényleg nem szerencsés – fontos, hogy képben legyünk (sokat segít ebben, ha az ember Shock!-kal kezdi a napot). Pláne, hogy én alapvetően nem is értek egyet a sopánkodó régenmindenjobbvoltsemminemleszmárolyan kórus károgásával, hiszen igenis vannak remek új bandák, zenék, tehetségek. Aztán a ciklikusság révén ezek is mind szépen elkopnak, elszürkülnek, ez a világ rendje, de ez magában foglalja azt is, hogy jön utánuk is más. Tíz-tizenöt-húszévente mindig történik valami izgalmas, vagy újraélhető egy régebbi élmény. És miért pont az idén 32. életévét betöltő horvát Dino Jelusic első szólólemeze kapcsán jöttek ezek a gondolatok? Hát mert az ő története nagyon is hasonlít egy bizonyos norvég kollégájára és megkockáztatom, példaképére. És nemcsak a története.

Jorn Lande ugyebár szintén Coverdale-mániája révén került reflektorfénybe, amikor a The Snakes (később Company Of Snakes) formáció tagjaként brillírozott. Ezután jött a progmetálban etalon Ark, majd a szólópálya, amelynek első lemezei szintén nem nélkülözték a komplexen harapós témákat – újrahallgatva is azt kell mondjam, hogy mind a Worldchanger, mind az Out To Every Nation zseniális darabok a mai napig, kimondottan jól öregedtek.

Nos, Dino pályája is kábé hasonló ívet írt le mostanáig. Tudomásom szerint hivatalosan még tagja az amúgy inaktív Whitesnake-nek, ahová okos módon kisegítő énekesnek vették be. Flörtölt, sőt, máig szenvedélyes viszonyt folytat a progmetállal – pikáns párhuzam mindehhez, hogy jó tíz éve John Macaluso pont őt és akkori horvát zenésztársait találta meg egy erősen Ark-ízű projekthez (ez volt az egyébként kiváló Stone Leaders lemez). És a lazább műfajokban is helytáll a srác: Animal Drive nevű, sajnos már feloszlott bandája Skid Row-ízű street metalban volt erős, a George Lynchcsel készített Dirty Shirley-album pedig egy marha jó kis bluesos heavy rock anyag. Felkapták tehát a srácot, sokfelé hívják (a rockerek Havasi produkciója, a Trans-Siberian Orchestra sem vesz be akárkit a csapatba), de szerencsére még nem aprózódott el teljesen. Ez nem jelenti azt, hogy nem is fog, és ahogy Jorn is egyre jobban befásult, úgy nála is fennáll ugyanez a veszély, de jelen pillanatban kimondottan önazonosnak érzem a fiút. Meg persze lehet, hogy neki eleve okosabb menedzserei, ügynökei vannak, és nem csömörlünk meg tőle öt év múlva sem. Nem beszélve arról, hogy amúgy kiváló billentyűs is, tehát eleve nem kezelhető afféle énekesbábként.

Akárhogy is, ez a szólócucc remekül sikerült, élvezetes, változatos anyag, többnyire jó dalokkal, és még a név angolosítását sem érzem (annyira) erőltetettnek. Már csak azért sem, mert így kevésbé szembetűnő a magyarként egyeseket esetleg zavaró Jellasics-asszociáció (na, nem mintha a Skid Row ex-énekeséről bárkinek eszébe jutna a Bach-korszak). A lemez tulajdonképpen úgy indul a Reign Of Vulturesszel, mint ahogy egy ma is jó Yngwie Malmsteen-anyagnak kellene, ha a Mester maradt volna a Facing The Animal stílusánál. A refrénnél aztán már máshol járunk, középtájt meg aztán főleg kezdenek megborulni a dolgok, itt bejönnek a Symphony X-es tónusok, olyan igazi kétezresévek-eleji prog hangulatot árasztva. A szólóblokk kimondottan erős, Dino ezeréves társa, Ivan Keller ízesen, érzéssel gitározik, a Hammond-szólót pedig ő maga nyomja (és úgy általában az összes billentyűért felel). Hasonló szellemben megyünk tovább, bár a Diedban és az Animal Inside-ban nincs sok SyX-párhuzam, de stenk jut bőven, és ezeken is az a tipikus 2000-es évek eleji progmetál-hangulat érződik, amiből manapság azért nincs olyan nagy dömping. Sőt, régen se volt, de azért létezett egy kisebb hullám, amit a Tears Of Anger, a Platitude, a Magnitude, a Cloudscape, a Thunderstone, a Circus Maximus (és természetesen itthon a Dreyelands) satöbbi neve fémjelzett, tehát agyas, progos, de nem feltétlenül húszperces opuszokkal operáló, dalközpontú és a gyakori morcos riffelést finom dallamokkal fel-feloldó zenéről beszélhetünk itt is. Ilyen értelemben valamennyire hiánypótló és nosztalgikus is a Follow The Blind Man – bár persze messze nem tökéletes.

A lassú számokat például nem feltétlenül érzem meggyőzőnek: a címadó kimondottan sablonos és a The Great Divide-től sem vagyok elájulva. Ellenben a csak zongorás, záró The Bitter End minden sutasága ellenére is tetszik. Ebbe a musical-szerű szösszenetbe ugyanis a főhős tényleg beleadja szívét-lelkét – egy ilyen jellegű teljes koncertet szívesen megnéznék tőle élőben. Persze a „tényleg″-et inkább az érzelmi töltetre értettem, hangilag végig odatesz mindent a jó Dino, a lemez meghallgatása után nem igazán maradnak kérdések a hallgatóban abban a tekintetben, hogy miért is lett a mostani színtér üdvöskéje. Nyilván adja magát a párhuzam a hasonlóan sokat foglalkoztatott Ronnie Romeróval, de szubjektíven nekem Dino világa hangyányival jobban bejön, több kreativitást, önállóságot érzek benne, talán tényleg csak azért, mert ő hangszeres zenész is, nem „csak" nagyszerű énekes. Sokoldalúságának is tanúbizonyságát adja: az Acid Rain című, remekbe szabott tételben, mely talán a zúzósak között is a legzúzósabb, például be is hörrent egyet-egyet. Aztán ott az azonnal ragadó, hipnotikus The Healer, ami tényleg úgy idézi meg Jorn aranykorát, hogy közben ezerszázalékosan Jelusic. Modern ízekkel is játszanak: a Fly High Again például simán elférne a Disturbed repertoárjában is – nyilván az ő hatásukra is született. És így tovább. Ami pedig külön szimpatikus: minden, ami itt hallható, saját munka. Nincsenek híres vendégzenészek, csak három haver: se külső zeneszerzőknek, se Del Vecchio-jellegű irányításnak nem lelni nyomát – jó, nem is a Frontiers a kiadó, bár lehetne.

Ha arra gondolok, hogy hosszú távon hol lesz majd elhelyezhető ez az anyag, érdekes módon két elfelejtett csajos album jut eszembe, kizárólag a zenei párhuzamok miatt: az egyik a Beautiful Sin, amelyet a tavalyi Ayreon-buli kapcsán fedeztem fel újra magamnak; a másik a Northward, amelyet éppen Jorn alapembere, Jorn Viggo Lofstadt készített el Floor Janssennel pár éve. Ezek tényleg teljesen elsikkadtak, sose lett-lesz folytatásuk, viszont kiállták az idő próbáját és ugyanúgy tekinthetők szerelemgyereknek, mint ez a lemez. A szerelemgyerekek pedig ugyebár mindig is különleges helyet foglalnak el szüleik szívében még akkor is, ha esetleg nem ők futják be a legnagyobb karriert a családban.