Shock!

Ha legutóbb az Extreme kapcsán azon lamentáltam, hogy milyen furcsa úgy visszatekintő cikket írni, hogy real time ismertük az adott lemezt, mit mondjak akkor arra, ha egy másik, éppen aktuális klasszikról Shock!-ismertető is született a maga idejében? Igaz, ez még a nyomtatott magazin volt, na de akkor is bizarr kissé – viszont ahogy az idő halad, egyre több ilyen lesz. Yngwie-klasszikunk is volt már egy pár, olyan is, ami már nem a kimondott közmegegyezéses alapmű, viszont mindenképpen érdemes elidőzni kicsit annál az anyagnál, amire egy emberként mondja minden rajongója és kedvelője, hogy ez a legutolsó igazán ütős lemeze. Merthogy már ennek is huszonöt éve.

Érdekes, hogy a ′90-es években, amikor mindenki csak sírt, hogy mennyire nehéz idők járnak a régiekre, Malmsteen kimondottan jó időszakot élt. Talán a japán sikerek és az ezzel járó anyagi biztonság, talán a legszebb férfikor ereje (harmincas éveinek elején-közepén járt), talán az akkoriban hozzácsapódó zenészek inspirálták, esetleg az, hogy pár kedvence, például a Black Sabbath vagy a King's X is sikerrel tudta hangzását a modernebb időkhöz igazítani, de a Mike Vescera énekessel készült 1994-95-ös The Seventh Sign / Magnum Opus duót nagyon odatette. Ez a két album a mai napig ékes bizonyítéka annak, hogy igenis lehetett a „mostoha″ időkben is komoly dolgokat letenni az asztalra a tradicionális stílusokban. Kiegészítve ezeket a korábbi énekeseket csatasorba állító Inspiration feldolgozáslemezzel és a szóban forgó Facinggel, elmondható, hogy a ′90-esek végéig remek szériát futott a Maestro.

Most, hogy újra elővettem és élvezettel hallgatom sokadszorra is ezeket az albumokat, talán minden korábbinál világosabban megfogalmazható, mi az, ami később nagyon hiányzott és fog most már örökre hiányozni Malmsteen mellől. Pontosabban: ki. Az erős kezű, tekintéllyel bíró producer. Ennél az anyagnál Chris Tsangarides volt ez a kulcsember, aki többek között például a Judas Priestet is ráncba szedte a Painkiller készítésekor, de sokatmondó a Thin Lizzy esetében is, hogy éppen a Renegade és a Thunder And Lightning időszakában dolgozott velük. Tsangarides már a Magnum Opusnál és az Inspirationnél is ott volt a stúdióban, és bizonyára neki is volt köze ahhoz, hogy meg tudták szerezni az új projekthez Cozy Powellt, akivel Yngwie – régi Rainbow-fanatikusként – feltételezhetően mindig is dolgozni akart. Powell jellegzetes stílusa és monumentális soundja a fentebb említett Sabbath-modernizálás motorja is volt egyben a Headless Cross és a Tyr érájában, izgalmas lehetett tehát mind belülről, mind pedig kívülről szemlélni az eseményeket. Aki a két korábbi anyagot megszerette, biztosan tűkön ülve várta a megjelenést, még akkor is, ha Vescera időközben kikerült a zenekarból, ami sajnálatos volt, hiszen erőteljes, őserejű metáltorka is nagyban hozzájárult a lendületes összképhez.

Az viszont nem volt kérdés, hogy az ekkoriban már a svéd undergroundban, a Treat, a Swedish Erotica és a Leif Edling-féle Abstrakt Algebra tagjaként némi nevet szerzett Mats Levénnel sem lesz gond az énektémák tekintetében. Ami a többieket illeti, Mats Olausson természetesen maradt a helyén, és a basszushoz is rutinos Yngwie-zenészt hívtak Barry Dunaway személyében. Ő a turnéra is maradt később, de Cozyt sajnos addigra már pótolni kellett, hiszen 51 évesen, 1998. április 5-én autóbalesetben elhunyt. Ezen felvétel után még be tudta fejezni az Another World című, rég várt új Brian May-lemez munkálatait, de koncertezni már vele sem tudott sajnos. Kiváló album az is, de a Facing The Animal azért is jobb mementója Cozy munkásságának, mert itt minden dalba betead apait-anyait, a stílus egységesebb, a zene keményebb, harapósabb. Jobban odaver, hogy elcsépelten, mégis stílszerűen fogalmazzak.

A borító ugyan arról tanúskodik, hogy azért voltak dolgok, amiben Tsangarides kénytelen volt engedni (egyszerűen tragédia ez a betűtípus a leopárdos háttérrel, és most akkor ki az „animal″, aki szembenéz és kivel?), de ennyi kompromisszumot mindenképpen megér, hogy a zene minden tekintetben tökéletesre sikeredett. Megszólalásban, hangszerelésben és dalokat illetően is hibátlan ez a hatvan perc. Instrumentális dal nincsen, leszámítva a levezető Vivaldi-ujjgyakorlatot, van viszont tizenkét remekbe szabott, erőteljes és nagyrészt sötét tónusú misztikummal felvértezett Malmsteen-himnusz – bizonyos értelemben az összes lemeze közül ez áll a legközelebb a hasonlóan direkt és arcbamászó Marching Outhoz. Már eleve az lenyűgüző, ahogy a Bravehearttal elindulunk, ez egy igazi Cozy-tempóra épülő eposz a Rising Force szellemében. Itt, a dal tematikájának megfelelően egy Gary Moore-témát is beleszúrtak, amely kísértetiesen hasonlít az Over The Hills And Far Awayre – váratlanul hat ez a kis geg, pláne, hogy Yngwie-től korábban nem volt megszokott az ilyesmi. Szinte biztosak lehetünk benne, hogy Tsangaridesnek ehhez a kikacsintáshoz is lehetett némi köze, pláne, hogy mint Powell-lel, mind Moore-ral is többször dolgozott korábban. Talán éppen azért tették bele, mert az Inspirationre már nem fért fel külön Moore-kötődésű dal, de lényeg a lényeg: az ilyen apróságnak tűnő dolgokon mérhető le igazán, milyen sokat tehet hozzá egy értő producer egy markáns stílusú, saját kis világába ragadt zseniális előadó megújulásához.

A Marching Out-érzést erősíti még a vége felé a Heathens From The North, ami akár az I Am A Viking második részének is felfogható, a Poison In Your Veins pedig Caught In The Middle-emlékeket hoz vissza. De hogy ne rúgjuk fel a sorrendet, a címadó dal másodikként máris slágeres vizekre evez, de a lemez egészét végigkísérő általános dög és húzás nagyon megdobja ezt is. Az Enemy borongósabb, ha úgy tetszik, nordikusabb darab, megfelelő súllyal operáló tipikus svéd merengés, a Sacrifice pedig a The Seventh Sign Meant To Be dalának vonalát viszi tovább. El is érkeztünk a kötelező balladához: még ha nem is követi az ember a metálbulvárt, azért feltűnő lehet, ha egy előadó aktuális lemezén már egy másik nőhöz ír dalt, mint az előzőn. De hát ez már csak így működik a művészeknél: Amberdawn balra el, April jobbról be, és a Like An Angel nemcsak a hölgy szívét melengette meg, hanem a rajongókét is – nagyívű lírai dalokban a Maestro mindig erős volt, ez sem kivétel. Ezután már nem nagyon akad leülős pillanat, pedig még csak a műsor felénél járunk, puskapor viszont maradt bőven: a My Resurrection talán az egyik legjobb, leghúzósabb dal a lemezen, nem véletlenül volt nyitószám a turnén később. Az AOR-refrének kedvelőinek sem kell bánkódniuk az általános súlyosság miatt, hiszen az Another Time, az Alone In Paradise, az End Of My Rope és az Only The Strong visszahozza a dallamos Yngwie-t is. Az elsőbe még hammondos színezést is tettek, hogy még inkább a ′92-es Treat-lemez jusson az ember eszébe. És ha már itt tartunk, Levén érdemeit nem igazán szükséges külön méltatni, hiszen szerencsére őt ma már a szélesebb metálközönség is ismeri, elsősorban a Therion révén. Mégis érdemes, mert Mats nagy előnye, hogy lényegében az összes Malmsteen-énekes erősségeivel rendelkezett már akkor is, és zenei sokoldalúságát a mai napig csodálhatjuk a legkülönfélébb műfajokban.

Persze ahogy az Yngwie-nél már csak lenni szokott, ez a kooperáció sem bizonyult túlságosan hosszú életűnek, hiszen a turné után mindenki ment a dolgára. Egy szuvenír azért készült róla dupla album formájában, amelyről kiderül, hogy a koncertsorozat az Inspirationt is népszerűsíteni volt hivatott, tekintve, hogy a Gates Of Babylon és a Pictures Of Home is bekerült a műsorba (ezeket a DVD-verzióról később lehagyták), ezt követően pedig Yngwie egy teljesen más jellegű projektre fordult rá. Régi nagy álmát megvalósítandó ugyanis lepaktált a Prágai Szimfonikusokkal és lemezre vette saját szerzeményeire épülő concertóját, amely amennyire ijesztően hangzik, annyira jól sikerült, és ezt az anyagot Japánban színpadra is vitte.

Tehát végül is jól folytatódott a széria a Facing után is, sőt, még az újra Mark Boalst és a doboknál John Macalusót csatasorba állító Alchemy is korrektül sikerült, de aztán valahogy a következő, War To End All Warsszal valami félremehetett. A dalok még itt is rendben voltak, de penetráns hangzással szólaltak meg, tehát itt már megmutatkoztak a Malmsteen-birodalomban manapság tapasztalható teljes kontrollvesztettség, aránytalanság és téboly első jelei. Mellékszálon persze volt ennek haszna is, hiszen Macaluso és Randy Coven ritmusszekciója, az énekesként valamikor Boals helyére beugró Jorn Lande és Mats Olausson valószínűleg ebben a kísérőzenekarban csiszolódott igazán össze, hogy aztán némi előtanulmányt követően a világra szabadíthassák minden idők egyik legkiválóbb és legkülönlegesebb progmetál-mesterművét. Malmsteen pedig vergődött tovább saját elképzelései szerint, egyre hullámzóbb teljesítményt nyújtva, és többé már senki sem tudott (vélhetőleg nem is akart/mert) rá akkora befolyással lenni, mint a ′90-es évek derekán Tsangarides – és ez már sajnos így is marad, mert a producer 2018-ban elhunyt.

Nagy kár, mert a Facing The Animal az egyik legjobb bizonyíték arra, hogy az egóbajnokokat is féken lehet tartani – ideig-óráig.