Jorn Landéről mindig is tudni lehetett, hogy szereti a feldolgozásokat, a sorlemezein is rendre elejtett egy-egy régi örökzöldet, de csinált már fullos albumokat is átiratokból, hiszen 2007-ben ott volt az Unlocking The Past, majd három évvel később a sokat kárhoztatott Dio című gyűjtemény. A Heavy Rock Radio tehát nem mindenféle előzmény nélkül pottyant most az ölünkbe, a címe pedig nem is lehetne találóbb: a továbbra is óriási hangú norvég énekes ezúttal merészebben válogatott, és ugyan akadnak nyilvánvaló átiratok, olyan slágereket is rögzített, amikre én személy szerint nem feltétlenül számítottam volna tőle.
Mindjárt a nyitány elég radikális Jornhoz képest, hiszen a lemez az I Know There's Something Going Onnal startol, amelyet annak idején a slágergyáros Russ Ballard írt (halld még Since You Been Gone, God Gave Rock N Roll To You meg még egy rakás más örökzöld), de az ABBA vöröshajú énekesnője, Anni-Frid Lyngstad, azaz Frida vitte sikerre. Lande hangja nyilván elvitathatatlan, és az eredeti dallam is baromi erős, viszont ezzel együtt sem nevezném telitalálatnak ezt az átiratot: az 1982-es változat olyannyira markáns hangulatát Phil Collins roppant jellegzetes dobolása, illetve a visszafojtott gitárhangok adták meg, és a sarkosra vett riffeléssel pont az az utánozhatatlan, feszült hullámzás veszett ki belőle, amitől annyira jó volt. Így sem rossz, de jobban tetszene, ha nem ismerném az igazit... Kate Bush Runnin' Up That Hillje mindenképpen meggyőzőbb, de ebbe jobban bele is nyúltak, csavartak rajta egyet. Nem lehetett könnyű a dolog, mert az eredeti a Frida-dalhoz hasonlóan hangszerelésileg is baromi markáns – mindenesetre így is jó lett.
Szintén nem feltétlenül adja magát John Farnham You're The Voice slágere sem 1984-ből. Itt is egy tízpontos darabról beszélünk, ahol annyira erős a dallam, hogy akármilyen hangszerelésben megállja a helyét, viszont furcsa, hogy Jorn pont a védjegyszerű óóóó-záson spórol benne. Végső soron nem rossz így sem, de mindenképpen az eredetire szavazok. A Hotel Californiánál meg aztán pláne, amit totálisan felesleges volt megpiszkálni ebben a formában. Komolyan, mit lehet hozzátenni egy ilyen dalhoz? Minek bolygatni dzsi-dzsi gitárokkal? Az eredeti pont attól a furcsa, álomszerű, valahol mégis beteg melankóliától annyira jó, amit kicsit másképp próbáltak pótolni Landéék, de nem igazán sikerült. A dallam ettől még persze ugyanaz, az énekhang is perfekt, de akkor sem fogom soha többé meghallgatni... Kifejezetten rossznak viszont egyedül a Live To Wint nevezném. Eleve nem értem, minek kell feldolgozni mindössze tízéves dalokat, de ha már mindenáron így döntött Jorn, legalább azt a laza, pozitív hangulatot nem kellett volna görcsös, összeszorított fogú szenvedéssel helyettesítenie, ami pont a Paul Stanley-féle eredeti velejét adta. Túl sok értelme a Maiden-féle The Final Frontiernek sem volt (ez is csak hatéves...), de itt legalább nem szívja az ember a fogát közben, még ha hozzátenni vagy más szögből láttatni itt sem sikerült semmit.
Aztán ezek mellett akadnak persze nyilvánvalóbb momentumok is. A Foreigner Rev On The Red Line-ját és a Journey Don't Stop Believin'-jét nehéz lenne elrontani olyan bődületes hanggal, mint amilyen Landéé, és ugyan utóbbitól kicsit tartottam előzetesen – Trond Holter azért messze nem Neal Schon ligája... –, de nem tudom nem szeretni ebben a változatban sem. Ugyanilyen biztos kézzel elővezetett stílusgyakorlat lett a Killer Queen, a Rainbow In The Dark, a Grand Magus új albumára is feldolgozott Stormbringer meg a Die Young is – korrektek, és ugyan eszembe sem jutna ezeket betenni az eredetiek helyett, de azért senkinek sem kell szégyenkeznie miattuk.
Mint a fentiekből is leszűrhető, senki sem fog belehalni e kiadvány hiányába, de ha éppen nagyon unatkozol, végső soron azért meg lehet hallgatni, maximum pár dalnál lépteti az ember. Jorn nyilván imád énekelni, és szerencsére tud is, azt meg akkor is díjazom, hogy nem csak magától értetődő darabokhoz nyúl hozzá, ha a végeredmény nem tökéletes. De egyszeri érdekesség ez a kiadvány, nem több.
Hozzászólások