Shock!

Michael Schenker itteni alulreprezentáltságára már több korábbi írásomban is utaltam, mint nehezen kimagyarázható mulasztásunkra, és őszintén szólva kicsit meg is orroltam kollégáimra, amiért Misibá nem kapott elég voksot ahhoz, hogy Top 20-as befutó legyen a nemrég publikált, nagy vihart kiváltott listánkon. Ugyanakkor ez a mellőzöttség talán betudható a maestro általános magyarországi alulértékeltségének is – röviden és tömören: a kutya nem ismeri őt itthon, még rockerkörökben sem. Pedig lehetne ez másként is, elvégre a legendás Bencsik-Felkai-Tátrai-satöbbi által fémjelzett all-star csapat 1987-es Gitárpárbaj lemezén az MSG Into The Arenája volt az egyik húzódal. Nyilván a nagyközönséget ez halálosan nem izgatta (nem is tudták talán), így hát Schenker – sok kollégájához hasonlóan – a „szakma" kedvence maradt itthon, majd ezen státuszából is kikopott.

Ez már csak azért is nagy kár, mert a gitáros sem szólóban, sem az MSG-vel nem állt le sose, bár igaz, ami igaz, a menedzsmentekkel, kiadókkal és önmagával sem mindig volt szerencséje, akármilyen kiváló is az összes lemeze. Vannak persze nekem is olyan kedvenceim, amelyeket jobban szeretek másoknál, ilyen például a Graham Bonnett-éra Assault Attackje, a kommersznek nevezett Built To Destroy, de rögtön ezek után például a Be Aware Of Scorpions következik – ugyanakkor a negyedik helyezett bármikor bármelyik egyéb anyag is lehet, annyira egységes a színvonal és annyira meghatározó mindegyikben Schenker gitározása. Még az instrumentális szólóanyagait is nagy élvezettel tudom hallgatni időnként, és akusztikusban is nagy spíler az öreg: MSG-s énekeskollégája, Gary Barden segítségével például remek albumot csináltak pár éve Gypsy Lady címmel.

A 2011-es évet az MSG harmincadik évfordulójának szentelte barátunk, volt is alapos megemlékezés, remekbe szabott koncertanyag szintén Garyvel és a nem gyenge Neil Murray – Simon Phillips ritmusszekcióval, de az akkorra már ismét új erőre kapott Misi (pár köre ugye neki is volt a piával pályafutása során...) a nosztalgia lecsengésével máris a következő projektre összpontosított, amelybe a közönség által rég nem látott régi kollégákat vont be. Talán pont amiatt is adott új nevet a csapatnak, hogy semmiképp se lehessen összekeverni az MSG-vel. Igaz ugyan, hogy másodgitáros-billentyűs harcostársa, Wayne Findlay összekötő kapocsnak számít, de mivel ő az a zenész, aki a leghosszabb időt töltötte el Schenkerrel, bizonyára összenőttek már. A formáció ritmusszekciója némileg meglepő módon a Scorpionsból körülbelül húsz évvel ezelőtt igen csúnya módon távozott Francis Buchholz basszer és ottani doboskollégája, az elvileg már visszavonult Herman Rarebell lett, akit ugye James Kottak teljesítményét látva senki nem hiányol már az anyabandából. Vele ugyanakkor megmaradt a barátság, Misivel együtt fel is lépett a Scorpival a wackenes életmű-bulin, és – Kottak ide vagy oda – a tavalyi Temple Of Rock koncertvideó alapján teljesen korrektül dobol ma is. Ez az említett anyag amúgy az előző anyagot volt hivatott megturnéztatni, a kötelékek miatt jónéhány Scorpions dal is bekerült a repertoárba, és a turné érdekessége volt az is, hogy az énekesszerepeket regionálisan osztották el. Mindhárom, a lemezen szerepelt frontember kapott volna egy-egy turnészakaszt: Michael Voss Japánban, Robin McAuley Amerikában, Doogie White pedig Európában fogta volna a mikrofont. A való életben ezzel szemben McAuley helyét az MSG-ben a '90-es évek végén szintén megfordult David Van Landing vette át (a hivatalos indok betegség volt), Voss pedig elég hamar elvérzett élőben, a legendárium szerint legalábbis.

Ennek fényében mindenesetre nem meglepő, hogy a második anyagot már teljes egészében White énekelte fel, emberileg, hangilag és logisztikailag is ő bizonyult Jolly Jokernek. Hozzáteszem, jogosan – és ezzel persze nem a többiek érdemeit akarom elvitatni. A skót arc ugyanis – és ezt 1995 óta, amikor is a Stranger In Us All című Rainbow lemez megjelent, mindannyian jól tudjuk – nagyon érzi ezt a zenei világot. Hangszíne egyedi, kellemes, dallamai ragadnak, aki pedig élőben is látta őt (akár a Cornerstone-nal), tisztában van szimpatikus kisugárzásával és frontemberi képességeivel. Ha idősebb lenne egy tízessel, még akár a klasszikus MSG-érában is képbe kerülhetett volna. De ami késik, nem múlik, együtt a nagy páros, és közös munkájuk végeredménye pontosan olyan, mint amilyenre őket külön-külön ismerve-kedvelve számíthatunk: elsőosztályú, ízes, angolszász hard rock. A ritmusszekció önmagában nem oszt-nem szoroz, jelenlétük inkább pikáns, mint meghatározó, de még úgy is jó tudni, hogy ők játszanak, hogy a zene nem kap ettől több Scorpions-ízt. Ugyanakkor akit a Scorpiban az ének zavar, mindig is „menekülhetett" az MSG-hez, hiszen itt mindig „németségmentes" (angol anyanyelvű vagy skandináv) arcok álltak a fronton, és a dalok legalább olyan jók voltak. Plusz, de ez már csak személyes véleményem, a gitárjáték is karakteresebb. Ahogy az elején fogalmaztam: Misi pengetésével nehéz betelni.

Ezen az új anyagon is már az elején meg lettem véve kilóra: az intró kiállása máris zseniális, utána pedig egy modernebb hangvételű verzékkel bíró, de a refrénnél a klasszikus érába visszakacsintó tétel (Where The Wild Winds Blow) adja meg az alaphangulatot. Itt a középrész is óriási, azzal a totálisan oda nem illőnek tűnő, mégis baromi hatásos kis akusztikus díszítéssel. Ezután már kizárt, hogy egy szimpatizáns ne élvezné a fennmaradó időt, pláne, hogy a Horizonsszal már fel is pörög a tempó. A Lord Of The Lonely a két főember stílusának tökéletes elegyét hozza, ez lehetett volna akár egy túlságosan schenkeresre sikerült Cornerstone szerzemény is anno. A folytatás pedig hasonló szellemben következik, egymást váltják a lendületesebb (Rock'N'Roll Symphony, Land Of Thunder, Because You Lied – ez a kedvencem, jó kis tajparaszt zúzás, már-már punkos) és málházósabb (To Live For The King – szintén remek Cornerstone téma lehetne, Temple Of The Holy, Shine On) szerzemények.

Visszatérve a ritmusszekcióra: tudvalévő ugye, hogy szerkesztőségünk többnyire dobgép-paranoiában szenved, és Rarebell esetében már huszonévekkel ezelőtt is felmerültek ilyen pletykák, itt viszont szinte meg mernék rá esküdni, hogy minden dob élő, annyira lüktet és természetes a megszólalás. Wayne Findlay ízes, főleg hammondos billentyűi diszkréten alapoznak, nagyon bírom a faszit amúgy is, ahogy a számos koncertfelvételen a hangszereket váltogatja – tényleg azt kell mondjam, hogy bakancslistámon egyre előkelőbb helyre kúszik fel valamiféle Schenker-formáció, és itt ismét muszáj a 2004-es, baromi ciki módon elmaradt bulira utalnom. Ha belegondolok, talán Schenker és MSG DVD-ből láttam a legtöbbet, ráadásul legtöbbször az elmúlt évben, és emellett néha bizony akár egy-egy teljes hétre beragad a playlistekbe a munkássága. Egy-egy új anyag bármilyen néven jó lehet arra, hogy ismét hasonlóra inspiráljon, amellett, hogy baromi jó elmerülni az aktuális dalokban is.

Bizonyos pillanatokban simán megszavaznék egy kilencest is ennek az albumnak, ugyanakkor ha úgy vesszük, alapvetően ugyanúgy semmi értelme a pontozásnak, mint ahogy egy Pretty Maids esetében sem. Aki ismeri és szereti Schenkert, tudja, hogy mire számítson, az újak pedig lényegében bárhol, bármikor bekapcsolódhatnak. És ha ez tetszik, vissza fognak ásni, ha a klasszikusoktól indulnak, garantáltan kíváncsiak lesznek a teljes diszkográfiára (ami a UFO-t illeti, itt még nekem is van restanciám). Szóval hajrá, rajtam és ezen az új dalcsokron aztán tényleg ne múljon!