A 2000-es évek közepén a Municipal Waste a neothrash-színtér legjobb bandái közé tartozott, akik ugyan a többi hasonszőrű csapathoz hasonlóan szintén nem találták fel csövön a lyukat (azaz néha szinte pofátlanul nyúlták a nagy öregeket), de jó dalokat írtak, és élőben is aprítottak rendesen. A legkirályabb cuccuk számomra egyértelműen a 2007-es The Art Of Partying, és ha egész pályafutásuk során csak ennek címadóját és az ezt záró Born To Partyt írták volna meg, akkor is örök helyükkenne a szívem csücskében. A „Municipal Waste is gonna fuck you up!" refrénnel operáló záródal ugyanis tökéletes crossover party-himnusz, ami akkor is tízpontos, ha ezt hallgatva is egyértelmű a '80-as évek thrash muzsikáit kicsit is ismerők számára, kik is voltak a Ryan Waste gitáros és Tony Forresta énekes által 2001-óta vezetett brigád hősei: az Exodus, a D.R.I. és a Suicidal Tendencies, hogy csak párat említsünk.
Fentiekből természetesen következik az is, hogy minden új Municipal Waste-cuccot a The Art Of Partyinghoz mérek, és sajnos sem a 2009-es Massive Aggressive, sem pedig a 2012-es The Fatal Feast nem hozta a remélt szintet. Sőt, úgy tűnt, a csapat szépen kezd beleszürkülni önmagába. Ez ugyanis nem az a zenekar, amely folyamatosan megújulva igyekszik lemezről-lemezre tágítani horizontját: Tony Forestáék mindig is fenntartások nélkül ragaszkodtak a rövid, velős crossover-thrashez, amivel nincs is baj addig, míg kifejezetten erős, fogós dalokat tudnak lepakolni az asztalra. Az utolsó két anyagról azonban ezek hiányoztak, így számomra hamar kifulladtak az egy-kétperces hurrikánthrash-cuccokkal telepakolt albumok. Most viszont öt év telt el Municipal-nagylemez nélkül, ráadásul tavaly Nick Poulos gitáros (ex-Cannabis Corpse például) bevételével ötfősre hízott a legénység, így bíztam benne, hogy sikerül új energiákat pumpálni a gépezetbe. És ugyan a világot nyilván a Slime And Punishment sem fogja kifordítani a négy sarkából, jó pár hallgatás után úgy tűnik, sikerült összerakniuk az elmúlt tíz év legjobb Waste-anyagát. Olyan jó dalokat ugyanis biztos nem írtak az utolsó két cuccra, mint a Shrednecks, a Parole Violators vagy a kifejezetten dallamos szólókat is bedobó Low Tolerance. Amiben más még kissé a Slime And Punishment, mint elődei, hogy a két hathúros adta lehetőségeket kihasználva valamivel több gitárharmónia hallható a dalokban, de természetesen a hangsúly továbbra is Foresta folyamatosan pattogó szövegköpködésén meg a TGV-sebességgel aprító riffelésen van.
Érdekesség, hogy a Parole Violatorsban az Agnostic Front legendája, Vinnie Stigma is szerepel, de nem gitárral a nyakában, Vinnie ugyanis a hangját hallatja az egy igazoltatás történetét elmesélő, roppant tanulságos dalocskában. Hogy ő az igazoltató vagy az igazoltatott (netán mindkettő), számomra viszont nem derült ki egyértelműen, úgyhogy a megfejtéseket várjuk a szerkesztőségben.
Jó kis cucc lett tehát a Slime And Punishment, és ugyan a trónról ez sem taszította le nálam a The Art Of Partyingot, tuti, hogy öt év szünet után igen magabiztos visszatérést produkáltak vele.
Hozzászólások