Shock!

Több mint két évtized ismeretség és tapasztalat alapján sem tudnám pontosan meghatározni az elvárásaimat a Pain Of Salvationnel és aktuális hanghordozóival kapcsolatban, ami különösen jó hatással van a kíváncsiságra éhes, újdonságokra fogékony gyermeki énemre. A kiszámíthatóság és a múlt ködébe veszett dolgokhoz való ragaszkodás általában nem az én asztalom, s ahogy egy ideje figyelgetem a svédek életútját, utóbbi gondolat szinte minden alkalommal eszembe jut róluk. Daniel Gildenlöw és csapata valamiért mindig képes úgy ráfordulni az új utakra, hogy közben teljes mértékben megőrzik saját stílusukat.

Elképzelésem sincs, hogy a rajongók miként fognak viszonyulni a Pantherhez, de már most is nyugodtan leszögezhetem: megosztó műről kell beszélnünk. A helyzet nagyjából hasonló a korábbiaktól igencsak eltérő muzsikát tartalmazó Scarsick vagy az ezt követő, retrósabb hangvételű Road Salt One és Two albumok eseteihez, ahol ugyancsak sok emberkénél jelentkezett a tanácstalanság és az értetlenség nyomasztó érzése. Nálam szerencsére pont fordítva történt: érzésem szerint a BE valami olyasmi vízválasztó anyag volt anno Danieléknél, mint amilyen a Watershed az Opeth esetében: onnantól kizárólag egy drasztikus és bátor lépéssel lehetett csak tovább haladni a fejlődés útján. Ugyan a három esztendővel ezelőtti, hagyományosabb hangvételű In The Passing Light Of Dayjel némileg visszakanyarodtak korai önmagukhoz is, pár év után arra a lemezre is nyugodtan rámondható, hogy mindegyiktől különbözik. A Pantheren pedig megint csak olyan zenei keretek közé helyezték a dalokat, amilyet eddig egyik POS-albumon sem hallhattunk.

Elsőre nem is igazán akartam elhinni, hogy Pain Of Salvation-anyagot hallok, annyira másképpen és szokatlanul dörrentek meg az Accelerator tompára vett, elektronikától és szürreális effektektől rogyadozó hangjai. Aztán amikor Daniel megszólalt, persze rögtön a helyére került minden, és innentől kezdve el is kezdődhetett a szokásos, korántsem egyszerű ráhangolódás. Persze ember legyen a talpán, akinek ez elsőre sikerül, ugyanis a felvezető dalban olyan lendületből megküldött tenyeressel csapnak bele a lecsóba, hogy mindez inkább csak felborzolja az idegeket, mint lenyugtatja. A „lecsót" nyilván nem véletlenül használtam a megfejthetetlen tördeléseket ránk zúdító dal szinonimájaként, mert a végeredmény kábé olyan hatást kelt, mintha a csapat csak úgy belemarkolt volna saját fegyverarzenáljának szétszóródott gyűjteményébe, s mindent belehajítottak volna egy fortyogó üstbe, ami a kezükbe került. Ennek tudatában nehéz is azonosulni azzal, amit hallunk, de mi másért is szeretjük ezt a zenekart, ha nem azért, mert dalai általában eltérést mutatnak a megszokott normáktól? Megkockáztatom, hogy már csupán Léo Margarit nyakatekert ritmusai, ez a szinte mindegyik szerzeményben jelen lévő, vibráló, nehezen befogadható ritmika is menekülésre késztet majd pár régi rajongót. A helyzetet persze itt is a sok-sok türelem, a többszöri meghallgatás és a jóra érlelés menti meg, mint általában.

Ha mindössze technikai bemutatókból állnának a dalok, én is azt mondanám, hogy ez így egy nagy zagyvaság, de hát tudjuk mi azt nagyon jól, hogy messze nem így van. Daniel még mindig nagyon ért a fogós dallamok farigcsálásához, s persze mindenekelőtt az egyedi hangulatteremtéshez. E tekintetben egyértelműen a drámai címadó viszi el a pálmát: az a zongorás melódia jobb esetben örökké elkísér majd utadon, de a frontember dallamaival egyébként sincs nagy baj, hiszen négy-öt hallgatás után szinte mindegyik tételben körvonalazódnak a jellegzetes megoldások. A „probléma" sokkal inkább a végletekig borult atmoszférával felvértezett, alternatív hangszerelésben keresendő, amelyhez valóban komoly nyitottság szükségeltetik még a legelhivatottabb rajongók részéről is. Hagyományos gitárokat szinte alig lehet felfedezni a kaotikus elektro-massza mögött, azonban a súly és az érzelem szerencsére azért ott van a rideg keretek közé szorított szerzeményekben, amelyek mindegyike külön karakterrel rendelkezik, hiába tűnik (zűrzavarosan) egységesnek a koncepció. A szenvedélyes hangulati váltásokra épülő Unfuture durvulatát például össze sem lehet hasonlítani a Wait éteri, szuggesztív hangjaival, ahogyan az elsőre zajos kakofóniának tűnő, bizarr Restless Boyt sem a mandolinra és lantokra komponált, instrumentális Fur csodás ereszkedő dallamaival. Ha az ember jobban odafigyel, egy idő után rádöbben: igazi remekmű ez a másfél perces kis szösszenet (is).

Külön kitérnék a feltűnően szépen kivitelezett és misztikus borítóra, amelynek üzenetét a címadó tételben tárja elénk a csapat roppant meggyőzően, illetve az utolsónak felcsendülő Icon címre keresztelt dalocskára, amely már önmagában is feljebb kerekítette az albumra adott pontszámot. A tizenhárom perc fölé nyúló kompozíció több mint kellemes meglepetés: zongorás bevezetője alatt a képzeletbeli mozivásznon egy pillanat alatt megjelennek a lassan lehulló, sárga falevelek, a hangulati tényezőkkel és az ötletes zenei megoldásokkal vegyes, zsigerekig ható melankóliával pedig abszolút a zsenialitás mezsgyéjén egyensúlyoznak.

Fura ez a lemez, de legalább ugyanilyen mértékben fantasztikus is. Képtelenség kilenc pontnál kevesebbel jutalmazni, még úgy sem, hogy egészen biztosan lesznek páran, akiknek ez már nem fog legurulni a torkán – mondjuk az előző tízpertízes mű után. Daniel és csapata még mindig a szakma nagy része előtt jár egy lépessel, és jogosan nevezhetjük őket a manapság már kihalófélben lévő, egyedi képességekkel felvértezett, éber párducok egyikének az acsarkodó kutyák világában.