Shock!

Őszintén bevallom, a Periphery neve nem sokat mondott nekem a legutóbbi budapesti Dream Theater koncert előtt, de a Misha Mansoor gitáros nevével fémjelzett marylandi alakulat már az első találkozásunkkor jó benyomást tett rám. Bár az ilyen típusú témahalmozós, jó értelemben vett matekos (nem bírom ki, én is leírom: djent) zenével nehéz elsőre élőben ismerkedni, kifejezetten kíváncsivá tettek, s azt kell mondjam, teljesen nem is értettem egyet az akkori fellépésükről írt beszámolóval. Az ének egy kicsit bizonytalannak tűnt élőben, de egyből hallatszott, hogy a nyilvánvaló technikai tudás mellett és a komplex, három gitáron elővezetett zúzáson túl vannak fogós témáik, amiket mindenképpen meg is akartam hallgatni lemezen. Matt Halpern dobos látványa pedig bennem is azonnal mély nyomokat hagyott, ahogy hihetetlen bűvészmutatványokat mutatott be minimál-dobszerkóján.

Ma már nyilván nem újdonság az atomra lehangolt hét-, sőt nyolchúros gitárok használata, s maga a stílus is egyértelműen divattá vált, gombamód szaporodnak a hasonszőrű bandák Marylandtől Minszkig (!). Lehet szájat húzni és nagy meggyőződéssel szidni ezt a legújabb divathullámot, de ettől még szerintem önmagában nem lesz értéktelen az a muzsika, amit a műfaj úttörői művelnek, s a Peripherytől – nyilván a Meshuggah mellett – ezt a státuszt kár volna elvitatni.

Számomra a zenekar fő vonzerejét Misha Mansoor helyenként ultrabrutál „djenty” témái (lásd Ragnarok vagy Make Total Destroy) jelentik, de ezen a lemezen sokkal dominánsabbak a szintén nagyon technikás, ámde überdallamos riffjei, amik közül nagyon sok bámulatosan jó. Ugyanígy – az élő teljesítményéhez hasonlóan – hihetetlen „látványosak” Halpern dobtémái is: nemcsak a súlyos, rengeteg metrum-váltást felsorakoztató dalokban mutat be váratlan megoldásokat, hanem még az amúgy egyszerűbb szerkezetű, már szinte lírai Erisedban is. Érdemes alaposabban odafigyelni ezekre a dobtémákra, tényleg élményszámba mennek.

A Meshuggah hatása talán kevésbé nyilvánvaló, mint az első albumon, inkább Protest The Hero hallatszik nagyon, például mindjárt az intrót követő Have A Blastban (mely egyszersmind a lemez egyik legerősebb nótája, s érdekesen megkomponált élő vonósokat is tartalmaz), vagy a Scarletben, bár a kanadaiakhoz képest nyilván jóval több billentyűs és elektronikus elemet használnak. Ugyan az elektronikus zenéket (ambient és társai) alapvetően messze elkerülöm, de kis dózisokban, hangsúlyozottan kiegészítő/színesítő jelleggel hajlandó vagyok ezeket is meghallgatni (Facepalm Mute, Epoch, Mile Zero). Ezen a lemezen ebből a szempontból épp a tűréshatárom környékén mozgolódnak a srácok.

A lemez legfogósabb dala a The Gods Must Be Crazy, amely nem kevés pre-Heritage Opeth-ízt tartalmaz a gitártémák terén. De ugyanígy kiemelkedő szerzemény a már single-ként kiadott Make Total Destroy, a Ji, vagy a Luck As A Constant is, amelyek kapcsán elsüthető az a végtelenségig elcsépelt klisé, hogy a súlyos részek még súlyosabbak, mint korábban (a Ji-t indító, nyolc húron szétszaggatott riff rendesen belemászik az arcomba), míg a dallamos elemek, énektémák már a giccsesség határát súroló mértékben fülbemászóak.

És akkor helyben is vagyunk: a Periphery kétségtelenül megosztó zenekar, főleg az imént említett ének következtében. Bár Spencer Sotelo teljesítményét, technikai felkészültségét, sokszínű hangját szerintem nem lehet elvitatni, elfogadom, ha valakinek ez már túl nyálas, popos (lásd Erised). Akadnak fogós dallamok, sokkal inkább, mint az első albumon, különösen a refrének terén (lásd Facepalm Mute, Ji), bár hagyományos verze-refrén szerkezeteket itt is felesleges volna keresni. Így is maradt néhány kidolgozatlannak, esetlegesnek tűnő énektéma, például a Mile Zeróban, de összességében végig sokkal emlékezetesebbek a vokálok, mint legutóbb. Állítólag – a debütáló anyaggal ellentétben – ezúttal nem használtak pitch correctort, ami valóban dicséretes, ha így van, de ezt persze a mai technikai feltételek mellett lehetetlen ellenőrizni. Tény, hogy Sotelo hangja meglehetősen tiszta és erőteljes a magasabb tartományokban is, és valószínűleg kevesen tudják ilyen könnyedén váltogatni a különböző hangszíneket, tiszta és hörgős vokálokat, amelyek miatt szintén semmi szégyenkeznivalója nincs.

A lemezt hallgatva tehát egyáltalán nem tűnik véletlennek, hogy John Petrucciék őket vitték el a turnéra. A Dream Theater gitárosa köztudottan nagy rajongója az efféle modern, súlyos zenéknek, és a fiatal bandák terén is eléggé képben van. Nyomat is egy szólót az Erisedban, bár ez – önmagához képest! – kevéssé emlékezetes, szemben a mostanában sokak által istenített Guthrie Govan, s különösen a Wes Hauch által elővezetett szólókkal.

Az anyag hangzása köröket ver az első albuméra: a műfajnak megfelelően persze igen steril és tiszta, de a súlyos részeknél kellően zúzós és dinamikus, míg a dallamosaknál az ének is megfelelő teret kap. Ennél a műfajnál, a mai, szinte bárki által elérhető csúcstechnológia korában mindez persze már szinte alapvető elvárás, úgyhogy inkább azt kellene kiemelni, ha nem így lenne.

Talán a 69 perccel egy hangyányit túllőttek a célon, az előző lemez hagyományait folytató (értsd: hülye című) Froggin’ Bullfish, a Mile Zero és a lemezzáró Masamune véleményem szerint laposabb a lemez első felének nótáinál, talán ezeket jobb lett volna kicsit meghúzni. Nem rosszak persze ezek sem, sőt a három vendégszereplés közül talán a Faceless-gityós Wes Hauch által, a Mile Zero-ban elnyomott szóló tetszik a legjobban.

Összességében ha nem is annyira, mint a Protest The Hero két legutóbbi, egészen zseniális albumát, azért a Periphery második anyagát is nagyon erős lemeznek, elődjéhez képest jóval változatosabbnak, egyszersmind komoly előrelépésnek tartom. Ennek megfelelően nemcsak a beígért, s elvileg néhány hónap múlva megjelenő, Juggernaut névre keresztelt konceptlemezt, hanem az októberi, Between The Buried And Me-vel közös bulit is nagy érdeklődéssel várom. A Dürer nyilvánvalóan sokkal megfelelőbb közeg lesz a Periphery számára, mint tavaly az Arena hatalmas színpada. Persze sok múlik majd a hangzáson, mert azért a három gitár élőben meglehetősen sűrű tud lenni, de hát maga a zene is az, szóval nincs is ezzel baj.