Shock!

Ideje volt már egy új Prong-korongnak, hiszen a Zero Days 2017-ben jelent meg, hat év Tommy Victorék nélkül pedig már tényleg vészhelyzethez közeli állapot. Még akkor is, ha 2019-ben kijött az Age of Defiance EP három klasszikus dal élő verziójával meg két új szerzeménnyel. Ezek közül egyiket sem mentették át a State Of Emergencyre, szóval az itt hallható tíz szám mindegyike vadiúj, és természetesen a felállás is az. Mind a dobos Griffin McCarthy, mind pedig a bőgőtémákat feljátszó Steve Evetts (ő sokkal inkább stúdiós figura, mintsem zenész) új arcok Tommy mellett, de megszokhattuk ezt már a Prong háza táján. Sessionisták, élő muzsikusok jönnek-mennek, a lényeg úgyis a dalszerzést teljes egészében magára vállaló Thomas Michael Victor, akiben abból a szempontból is meg lehet bízni, hogy soha nem szerződtet maga mellé kutyaütőket. Így van ez most is, a lemez fényét pedig még egy vendégszóló is emeli Marc Rizzótól a The Descentben.

Aki ismeri a Prong történetét, tisztában van vele, hogy míg a '90-es években Tommy kifejezetten szeretett erre-arra elkalandozni, az utóbbi bő egy évtizedben, nagyjából a Carved Into Stone-nal beállt egy csak rá jellemző, de mégis pontosan behatárolható pályára, és ennek keretei között maradva szállítja le kisebb-nagyobb sűrűséggel az új anyagokat. Cleansinghez fogható, minden túlzás nélkül stílusteremtő, netán Rude Awakeninghez hasonló, meghökkentően kísérletezős anyagokat tehát már nem kell várni tőle, viszont az tuti, hogy Prong címke alatt a magas minőség garantált ma is. Néha kicsit dallamosabb, máskor meg dühösebb formában, a State Of Emergency pedig egyértelműen egy szigorúbb, morózusabb anyag, annak ellenére is, hogy itt van azért a Disconnected, ami ugyanúgy egy már-már fülbemászónak tekinthető, könnyedebb darab, mint mondjuk a The Whispers vagy a Divide and Conquer volt anno. A Non-Existence áll még közel az ilyesmihez, a hangsúly viszont ezek ellenére most egyértelműen a dühös energiabombákon van. Sőt, tulajdonképpen maga az egész lemez is az, hiszen ha levesszük a végéről a Rush Working Manjének feldolgozását, az egész cucc alig megy túl a 35 percen.

Ennek megfelelően a sűrű, a hallgatón ellentmondást nem tűrve átgázoló The Descent tökéletesen indítja, egyben reprezentálja is a 2023-as Prongot, majd a Cleansing dalait idézően lüktető címadó és a sodró lendületű Breaking Point is nagyjából hasonló hangulati tartományok között mozog. Itt érünk el a valamelyest melodikusabb Non-Existence-hez, majd szerencsére a lemez második fele sem hagy kétséget az emberben. A „No way to live!" üvöltéssel indító Light Turns Blacket például tuti imádni fogja mindenki koncerten, a Who Told Me nemcsak a középrészében található, a svájci kultbanda Coronerre emlékeztető kiállása, de pattogós refrénje miatt is kiemelkedő, az Obeisance-nek meg nagyon jól áll a tördelt riffelés és a dallamos refrén váltogatása. A Disconnected a már említett kakukktojás, aminek posztrockos témáira Tommy tök jó énekdallamokat hoz. A fickó kétségkívül nem rendelkezik nagy hangterjedelemmel, sem klasszikus vokalista képzettséggel, de az évek során megtanulta használni, ami megadatott, a magam részéről pedig mindig a Prong-anyagok titkos favoritjaként tekintek a dallamos dolgaira. A Disconnected is ilyen, hiszen remekül oldja az egymás után érkező, súlyosan riffelő, robbanás közeli témák keltette feszültséget. A Back (NYC) aztán egy HC-sen vaduló, lokálpatrióta darab (ilyen címmel mi más is lehetne), itt az a Steve Zing is üvöltözik kicsit a háttérben, aki basszusgitárosként 2006-óta együtt muzsikál Tommyval a Danzig soraiban, majd egyfajta bónuszként a Working Man már említett, jópofa átirata zárja a cuccot.

Nem a State Of Emergency a legváltozatosabb cucc a Prong pályafutásában, de még csak az elmúlt tizenöt évben sem, az viszont nem lehet kérdés, hogy bivaly anyag. A csapat mostanában a Life Of Agony vendégeként turnézik Európában, hozzánk legközelebb pedig Kassán lehet elcsípni őket. Talán mondanom sem kell, hogy érdemes!