Shock!

Nem kétséges, hogy a brit kortársak közül a Saxon diktálja manapság a legnagyobb tempót. Míg az ezredforduló óta eltelt csaknem negyed évszázad alatt a Maiden hat nagylemezt szállított le, a Priest öt, a Def Leppard pedig négy új dalokkal teli albumot termelt, Biff Byfordéknak a Hell, Fire And Damnation már a tizedik nagylemeze ugyanezen időszak alatt, ami mellé még két feldolgozás-gyűjtemény is. Mondhatnánk persze, hogy a mennyiség nem minden, de nagy általánosságban a Saxonnál a minőséggel sincs probléma. A '80-as évek közepén, az Innocence Is No Excuse-zal kezdődően volt tíz évük, amikor született pár felvizezett anyag, de az tuti, hogy az 1997-es Unleash The Beast óta stabilan topközeli formát hoznak. Azóta leginkább csak az a kérdés egy-egy új korong megjelenése előtt, hogy ez most a rockosabb vagy a keménykötésű Saxon lesz-e, merthogy erre is, arra is bőven akadt már példa a diszkográfiában.

A Hell, Fire And Damnation megjelenése előtt viszont lehettek azért kérdőjelek a rajongókban, hiszen 2023 új időszámítás kezdetét jelentette a csapat számára. Ekkor jelentette be ugyanis a Biff Byford mellett az eredeti tagságot ezen időpontig atombiztosan reprezentáló gitáros, Paul Quinn, hogy visszavesz zenei aktivitásából. A Hell, Fire And Damnation a leges legelső olyan Saxon-anyag tehát, ami már nélküle született. Bár előzetesen arról szóltak a hírek, hogy a 72 éves Quinn csak a turnézás alól vonta ki magát nyugdíjaztatásával, a stúdióban pedig továbbra is aktív marad, végül a lemez is az utódjaként ékezett, és a Diamond Head főnökeként is regnáló Brian Tatlerrel készült, az öreg mindösszesen két tételben gitározgat egy keveset. Akihez viszont ez az információ nem jutott el, annak tuti, hogy nem tűnik fel Paul távozása, ez az anyag ugyanis százszázalékos, vegytiszta Saxon-Metál, és a metált most aláhúzva és tényleg nagybetűvel kell érteni.

A The Prophecy gamer-hangulatot árasztó, narrációs intróját (előadja: a Manowar Kings Of Metal MMXIV-járól is ismerős Brian Blessed) követő címadóval kapásból egyértelművé válik, hogy ez most egy morózusabb, sötétebb, súlyosabb anyag lesz. Nagyjából olyasmi, mint a kiváló Metalhead volt anno. A középtempós darabokat, mint a Madame Guillotine-t vagy a There's Something In Roswellt is egyértelműen súlyosabbra vették most – a lemez végén elhelyezett Witches Of Salemről már nem is beszélve –, közben meg elkövettek pár olyan sodró lendületű darabot (lásd például Fire and Steel vagy 1066), amiket leginkább a Judas Priesttől várna az ember. Mindösszesen két dal lóg ki kicsit a többi közül: a Strong Arm Of The Law-időket idéző, old school Pirates Of The Airwaves olyan, mintha Biff 2020-as, nosztalgiázó, de amúgy remekül sikerült szólólemezéről, a School Of Hard Knocksról maradt volna le, a záró Super Charger meg azt a fajta kétlábdobos Saxon rock′n′roll-stílusgyakorlatot hozza el ismét, amiben a Motorcycle Man óta verhetetlenek.

A lemez szövegeit tekintve is illik a sorba, hiszen Biff most is történelemmániájából merített ihletet, ezúttal azonban úgy érzem, pár kevésbé eltalált sor is átment a rostán. Ebből a szempontból tehát az átlagos szintjüknél valamivel gyengébbnek érzem a mostani eresztést, zeneileg viszont egyértelműen túlteljesítették a normát, így abszolút pozitív irányba billen a mérleg nyelve. Nekem kifejezetten bejön a súlyosabb Saxon-verzió visszatérése.