Shock!

Meglehetősen váratlanul érkezett ez az EP, viszont elég ékes tanúbizonysága annak, hogy a Soilwork tartalékai valóban nem merültek ki Peter Wichers második távozása után. Mert ugye eleve ott volt a tavalyi dupla lemez, a The Living Infinite, ez a minialbum pedig még mindig arról lemaradt számokat tartalmaz... Alkotói válságról tehát bizonyosan nincs szó.

Kedveltem a tavalyi anyagot, bár nem tagadom, hogy nem tudott nálam versenyre kelni elődjével, a The Panic Broadcasttel, amit egyenesen a csapat legjobb teljesítményének tartok. Kicsit az volt az érzésem a The Living Infinite-nél is, mint a dupla lemezek szinte mindegyikénél: hogy tök jó, ütős, meg minden, viszont túl sokat akartak markolni, és becsúszott pár töltelék is az elsőrangú darabok közé, szóval néha elkalandozik közben az ember figyelme. Slash új albumával is egyedül ez a bajom egyébként, noha az nem dupla, „csak" monstre hosszúságú: hiába adna ki a legjobb tíz-tizenkét nóta egy tízpontos anyagot, ha az ezek mellé felpasszírozott közepesebb tételek némileg azért lehúzzák az összképet. Magyarán szólva a több nem feltétlenül jelent mindig többet, mert nem almát méretek ki a piacon, hanem zenéről van szó. És bizony akármennyire is szeret az ember egy előadót, senkinek sem makulátlanul tökéletes minden egyes gondolata.

Nos, ehhez képest ez a semmiből érkezett friss EP egyből meggyőzött, és azóta is boldogan hallgatom. Ezúttal öt megmaradt, a The Living Infinite-re már fel nem fért darabot kaptunk Speedéktől, amik igazából nyugodtan szerepelhettek volna ott is – bizonyos lemezre került témáknál szerintem még jobbak is, noha gyászos pillanatok igazából azért persze a 2013-as anyagon sem voltak. Nyilván nem árulok el nagy titkot vele, hogy ízig-vérig száz százalékos Soilwork-témákról beszélünk a csapat jól ismert stílusjegyeivel: elsöprő lendületű, agresszív és súlyos, de mégis roppant melodikus dalok ezek, amelyek közül talán a Resisting The Current a legérdekesebb, ahol a kalapáló tempókra, Dirk Verbeuren folyamatosan vibráló, pulzáló dobalapjaira hagyományos hard rockos gitártémák is érkeznek, és úgy általában véve is roppant meggyőző, melodikus húzással rendelkezik. De a hatalmas Björn-dallamokkal, a horzsoló gitárok mellett markáns billentyűs szőnyegekkel is operáló, nyitó Forever Lost In Vainre, a '90-es évek-beli skandináv hangulatokkal is játszadozó, láncait letépett, megvadult bikaként öklelő My Nerves, Your Everyday Toolra és az egyaránt gyilkos kórusú, záró These Absent Eyes / When Sound Collides kettősre is nehéz nemet mondani.

Azt persze nem tudom, milyen lenne a leányzó fekvése, ha még ez az öt dal is a The Living Infinite-et hizlalta volna pluszban, de talán mindegy is. A másik oldalról pedig ha valahol meg is értem, ettől függetlenül még egyáltalán nem vagyok híve ennek a mostani világméretű EP-mizériának, továbbra is a teljes – lehetőleg szimpla, 70-80 helyett 40-50 perces – nagylemezekben hiszek. Viszont el kell ismernem, itt most kifogástalan a tálalás, és pont jól lakatja az embert az adag: a Beyond The Infinite egy roppant jól hallgatható, energikus és sodró minialbum, remek soron kívüli ajándék egy csapattól, akik hallhatóan ma is elég rendesen oda tudják tenni magukat.