Shock!

Úgy tűnik, az öndefiniáló, kísérletező, vissza a gyökerekhez típusú lemezek után az az új mánia világszerte, hogy dupla konceptalbumokat készítenek a zenekarok. Amelyeknek nagy része természetesen teljesen felesleges, és ha a szívetekre teszitek a kezeteket, mindegyikből össze lehetne hozni mondjuk egy erős negyvenöt perces anyagot. Jó esetben. És ahogy Ádám említette egy korábbi kritikában, a mai letöltős világban, ahol a CD-ket lassan utánad dobják, mert megvenni úgysem fogod, teljességgel érthetetlen ez a fajta hozzáállás.

A Soilwork esetében azonban nem az a nagyobb kérdés, hogy mit lehet kezdeni egy dupla anyaggal, hanem sokkal inkább az, hogy mihez kezdenek megint Peter Wichers nélkül. Wichers ugye jó pár évvel ezelőtt lelécelt már tőlük, és utána készült egy olyan Soilwork lemez Daniel Antonssonnal, amit ha sóval-borssal meghintesz, akár meg is győzheted magad, hogy jó, de a helyzet az, hogy a Sworn To A Great Divide egész egyszerűen gyenge utánérzés, és teljesen felesleges egynél többször meghallgatni. Utána értelemszerűen jött a nagy egymásra találás és egy kifogástalan kiadvány The Panic Broadcast címmel, de Wichers ismét úgy gondolta, hogy nem óhajt tovább a Soilworkben dolgozni. Így a csapat ezúttal David Anderssonnal folytatta a zenélést (úgy tűnik, a DA monogramra esküsznek). A srácnak nem volt (annyira) mélyvíz a lemez, legalábbis koncerteken már volt ideje magáénak érezni a zenekar világát, egymáshoz is csiszolódhattak, és vélhetően gördülékenyen ment együtt a munka, ha egyből húsz dalt vetettek a rajongók elé.

Mivel magam Wichers-párti vagyok, kicsit ódzkodtam a The Living Infinite-től, de már az első hallgatás alkalmával sikerült elűzni a kétségeimet, noha a dupla lemezhosszt túlzásnak éreztem – és érzem a mai napig. A Spectrum Of Eternity még meg is lepett: az első másodpercekben konkrétan black metalos témába fogsz botlani, amiből természetesen tipikus Soilwork zene kerekedik ki, kék-sárga riffek Björn Strid jellegzetes, azonnal megjegyezhető énekdallamaival. A lemez konceptuális voltát erősíti, hogy a második CD utolsó dala is helyenként ezt a durvaságot képviseli, érezhetően a keretes szerkezet volt a cél. David Andersson szereplése kapcsán természetesen az is kérdés, hogy kizárólag arra képes, hogy másolja az addig megszokott sémákat, vagy valami újszerűséget is kapunk. A kérdésre elég egyszerű a válasz: nagyjából 80 százalékban tipikus Soilwork a lemez, de emellett hallhatsz olyan dolgokat is, amik eddig nem illettek szervesen a zenekar világán. Hozzáteszem: Strid egyes énektémáin erősen érződik a The Night Flight Orchestrával tett kirándulás, ami nem is baj. Nem teszi a Soilworköt '70-es évek-beli hard rockká, de azért jelentősen lazítja a zenét néhány dallamával.

Jó párszor átrágtam magam a dupla lemezen, és tagadhatatlan, hogy egyvégtében sok, találni rajta tölteléket is – aminek koncepció szempontjából nyilvánvalóan megvan az oka, de hát engem a zene érdekel elsősorban, nem pedig a művészi önmegvalósítás. Jelen pillanatban határozottan úgy érzem, hogy a második CD sokkal erősebb. Az elsőn is sok az izgalmas dal, ám akad néhány olyan is, amiben inkább csak bizonyos részek tetszenek, vagy mondjuk egy énektéma, ezekből akár olyan is, amit egészen biztos, hogy újrahasznosítottak (a Tongue-ban például túlságosan sok az „ezt már hallottam valahol" rész). Az első CD-nél egyébként is többször volt az az érzésem, hogy elővették a klisédobozt dalírás közben (durván indul, aztán bejön a dallamos gitárrész, jön az üvöltözős rész, aztán a dallamos, de már ismerős énektéma, pár kör után meg a szóló). Egyébként annyira nem baj ez, háttérnek teljesen jól működnek ezek a számok is, de hosszabb távon inkább az olyanokra fogok emlékezni, mint a The Windswept Mercy (amiben egyébként Justin Sullivan vendégszerepel, és ha megöltök, sem mondtam volna meg, hogy nem Wichers-szerzemény), a szinte legkevésbé Soilwork-ízű Antidotes In Passing, a The Living Infinite II, az instrumentális, de mégis az egyik legemlékezetesebb Loyal Shadow vagy az ebből kibontakozó Realm Of The Wasted. A záró Owls Predict, Oracles Stand Guard meg kimondottan Devin Townsendet idézi. És ismét kiviláglik, amit pár sorral feljebb említettem, hogy a második rész izgalmasabb.

Dirk Verbeuren dobost direkt nem méltatom, megtettem már korábban, és most is jó párszor az ő témáira figyeltem inkább fel, mint az alatta futó riffre. A gitárszólókra sincs egy rossz szavam sem, noha korántsem wichersesen jellegzetesek. Mindamellett ha egy kicsit távolabbról szemlélem az egészet, kimondhatom, hogy a Soilwork egy kliségyár, de annak legalább szórakoztató. Nincs is ezzel semmi baj. Ellenben abban is biztos vagyok, hogy rendszeresen kell még hallgatnom, mire teljesen ki fog kristályosodni ez a dupla anyag, és meglesznek számomra azok a csúcspontok, amelyek pár év múlva sem fognak csalódást okozni.