Shock!

A Strange New Dawn Norvégia egyik legdélibb települése, Kristiansand jól őrzött titka. Akiben az avantgarde muzsikák híveként megmozdul valami a név említésére, valószínűleg ismeri az In The Woods... zenekart, és hozzám hasonlóan töretlenül kíváncsi arra, mi történik manapság a nevezett brigád első korszakának kreatív motorját adó Botteri-ikrekkel. Őszintén szólva meglepetésként ért a dolog, hogy a Strange New Dawn már 2015-ben is jelentkezett egy albummal (The Only One néven), amiről bizony nem volt tudomásom a remegve várt ItW...-reunion árnyékában. Persze 2020-ban eleve egészen másként áll hozzá az ember a Botterik kalandozásaihoz, mint öt évvel ezelőtt: a páros azóta nem része már a patinás névvel fémjelzett univerzumnak, és a hajdani mágiától végérvényesen megfosztott Cease The Day után illik is minden lehetőségre lecsapni, ahol azt a bizonyos varázslat esetleg még fellelhető. Ennél rosszabb dolog pedig a Strange New Dawnnal aligha történhet.

Nem tudom, hogy a főkolomposok mennyire veszik komolyan ezt a projektet, de elegendő csupán a zenekar online jelenléte után nyomozni, majd ezt a második, elődjénél lényegesen kiműveltebb ábrázatúra vett lemezt meghallgatni, és a legelső, ami feltűnhet, hogy mennyire kevéssé (21. századi értelemben vett) profi produkcióval van dolgunk. A részleteket ugyan nem ismerem, de bizonyos metakommunikációs jelekből arra következtetek, hogy a Botterik ItW...-ból való távozása nem a kölcsönös megértés és szimpátia jegyében zajlott, azóta viszont kellő idő eltelt ahhoz, hogy ezekkel a kérdésekkel egyik fél se foglalkozzon már vérre menően. A Planet System egyszerűen azon szükséglet eredménye, hogy két kreatív elme kiadhassa magából mindazt, amit ma arra érdemesnek tart. A debüthöz képest új énekest verbuváltak (a szintén helyi erő, amúgy tökismeretlen Roy Andersen személyében), aki szépen el is adja ezt tősgyökeres doom muzsikát, vagy legalábbis szakavatott módon hozzáteszi azt, amit illik.

Christopher és Christian Botteri esetében legkésőbb a Pure-nál kiderülhetett, hogy nem csodatévő varázslók, az általuk kreált zenének azonban mindig van egy olyan plusz dimenziója, amit szavakkal körülírni többé-kevésbé lehetetlen. Nem lehet mondani, hogy valaha is a feltűnősködés vezette volna a kezüket, sőt, valójában a komplett, eleve introvertáltságban tobzódó színtér legvisszafogottabb arcai közé tartoznak ők, és ekként a ténylegesen saját gyermeknek tekinthető Strange New Dawn is ilyen szerzet. Ez a bő 70 percnyi dalfolyam szépen agyon is nyomja a gyanútlan érdeklődőt, a már elsőre ható, de nagyon elbújtatott The Symphony Of The Universe kivételével alig kínál kapaszkodót, ugyanakkor nem csupán a név miatt megelőlegezett bizalom miatt hálálja meg a rászánt időt. A határtalan, alátámaszthatatlan, rég a múlt ködébe vesző okokból eredeztetett elvárásoknak nem ez a terepe.

A Strange New Dawn valójában nem több, mint egy eltéphetetlen szerelmi kapcsolat a doom metal és pár szőrös norvég arc között, amit aztán mindenki úgy címkéz, ahogy jónak látja. Mondhatod rá, hogy dark rock (ha jelent ez bármit is), de progmetálként is helytáll magáért. Nem is ez a fontos, én például se rajongója, de még csak jó ismerője sem vagyok egyik fent említett stílusnak sem, így szimplán csak boldoggá tesz, hogy a Botterik – mindannyiunk örömére – továbbra is alkotnak. Fura gyógyszer, de ez a szomorú zene akár még az év eleji búskomorságból is kikergethet.