Bevallom őszintén, elsőre kissé szkeptikusan álltam ehhez az albumhoz, azaz konkrétabban fogalmazva semmi kiugrót nem vártam tőle. A Stratovarius volt zenei agytrösztjének, Timo Tolkki gitárosnak az elmúlt években produkált nem túl meggyőző próbálkozásai jobbára köszönés nélkül mentek el mellettem, ráadásul nagyon olybá tűnt, ő maga sem tudja igazán, kikkel és milyen irányba tartson a csapatból való kiválása után. Míg a Strato a jelek szerint emberileg, zeneileg és üzletileg is egész jól elvan nélküle, addig úgy látszott, ő csak kallódik jobbra-balra, komolyabb eredmények nélkül. Sajnálatos korábbi egészségügyi-mentális problémáinak ismeretében ezen voltaképpen nem is tudtam csodálkozni. A Revolution Renaissance formáció két lemez utáni földbe állása akár végleg padlóra is küldhette volna lelkileg a gitárost, de úgy látszik, talán éppen ez kellett ahhoz, hogy megrázza magát, és egy ütőképes arcokat felvonultató, valóban ígéretes bandát, és velük egy jól sikerült debütáló albumot kalapáljon össze.
Merthogy előzetes fenntartásaim ellenére ez bizony egy igencsak korrekt anyag. Ha elolvasod a zenekarnevet, ránézel a logóra (benne az ismerős liliomos motívummal) és az ordítóan stratós borítóra, illetve ha végigveszed a lényegében all-star felállást – André Matos (ex-Viper, ex-Angra, ex-Shaman): ének, Jari Kainulainen (ex-Stratovarius, ex-Evergrey): basszusgitár, Mikko Härkin (ex-Sonata Arctica, ex-Kotipelto stb.): billentyű, Uli Kusch (ex-Helloween, ex-Ride The Sky, ex-Beautiful Sin, ex-Masterplan stb.): dob –, már nagyjából sejtheted is, mire számíthatsz. Igen, ez itt egy igazi Tolkki-féle dallamos eurometal habostorta, méghozzá leginkább a számára legnagyobb sikereket hozó Stratovarius-éra, a Visions / Destiny / Infinite albumtrió receptúrája alapján elkészítve. A gitáros, illetve a klasszikus Strato die hard rajongói imádni fogják, ezt borítékolom. Timo ezzel a koronggal érezhetően újra akarja definiálni önmagát, éppen úgy, ahogy mondjuk Halford mester tette azt a Resurrection lemezzel, vagy a Metallica a Death Magnetic-kel. Tegyük hozzá rögtön, hogy az elmúlt évek tétovább megnyilvánulásai után erre meg is van az alapos oka. Ugyanakkor az elismerésre igazából mindannyiuk egójának égető szüksége lehet, elég csak mondjuk Jarira gondolni, aki ugye az Evergreyben lezajlott személyügyi nagytakarítás áldozata lett nem olyan régen, vagy a Helloween után a Masterplanből is kikerült Ulira, aki szintén elég sok kudarcélményt szedhetett össze az elmúlt néhány esztendőben. Nem is beszélve André Matosról, akinek valahogy semmi nem jön össze, amióta már lassan egy évtizede kikerült az Angrából. Pedig azóta négy albumot is készített – kettőt a Shamannal, kettőt a saját neve alatt –, amik egyáltalán nem voltak rosszak, sőt. A szekér azonban ennek ellenére nála sem indult be. A mostani felállás komoly hírértéke, illetve maga a jól sikerült zeneanyag viszont végre mindegyikük számára meghozhatja a rég várt szerencsét.
A dalok (10 van belőlük, 55 percben elbeszélve – éppen ideális) javarésze voltaképpen tíz-tizenöt évvel ezelőtt is íródhatott volna, igazából az sem lepne meg, ha pár alaptéma tényleg azon korszak szülötte lenne. Elsőre persze kicsit fura Kotipelto helyett Matost hallani, de vele is összeáll a kép, jól áll neki ez a szerep, mint ahogy bizonyára majd a koncerteken előbukkanó Strato klasszikusokkal sem lesz gondja. (Ízlés dolga, tudom, de a magam részéről egyébként is kifejezőbb, változatosabb előadónak tartom őt Kotipeltónál, méghozzá az Angra-idők óta.) A hangszeres szekció szintén épp úgy hozza magát, ahogy arra számítani lehet a fentiek alapján – és egyúttal nem lehet nem észrevenni, hogy mekkora iskolát teremtett Jens Johansson a fiatal finn billentyűsnemzedék számára. Lényegében Mikko teljes arzenálja tőle eredeztethető. Bevallom, ezen először mosolyognom is kellett egy kicsit.
Amiben bekövetkezett viszont némi változás, az nem más, mint éppen Tolkki gitározása. Megijedni persze nem kell, az összes nála megszeretett stíluselem megmaradt, de tény, hogy helyenként hajlamos kicsit ösztönösebben, koszosabban – mondjuk ki: feelingesebben - is játszani, méghozzá mind riffek, mind szólók tekintetében. Én ezt egyébként csak üdvözölni tudom. Elég meghallgatni mondjuk a Santiago vagy a Rhapsody In Black riffjeit, netán a Forevermore szólóját, hogy értsd, mire is gondolok pontosan.
A szintén idei, jóval rétegzettebb, belemerülősebb Stratovarius koronghoz, az Elysiumhoz képest ez mindenképp fogósabb, közérthetőbb dalcsokor, egyedül a címadó tétel idézi meg az Elements időszak epikus monumentalitását, de szerencsére a felesleges dagályosságot itt is sikerült elkerülni. Mondhatnám persze, hogy lényegében kiszámítható, úgymond kimatekozott album az In Paradisum, és ezzel talán nem is lövök nagyon mellé, de az a helyzet, hogy bárhogy is legyen, egész egyszerűen tök jól esik hallgatni ezeket a dalokat. Mivel jelen pillanatban nyilván az utóbbi években elbizonytalanodott törzsközönséget kell elsősorban meggyőzni, a fentieket tolerálni is tudom, azonban annak nagyon örülnék, ha a második albumon már majd markánsabban is megjelenne Matos izgalmas, színes, lüktető muzikális világa, és több teret kapna Uli dalszerzői vénája is. Addig meg legyen ez egy erős nyolcas – most pedig megyek, és be is dobom a lemezt a hifibe megint.
