A Soto bulira nyilvánvalóan mindenki az isteni Jeff miatt ment, és aki elment, azt marhára nem a kísérőzenekar saját nótái érdekelték. Abban azonban biztos vagyok, hogy a Tempestt-Soto turnén nem kevés szimpatizánsra tettek szert a pelyhedző állú brazilok.
Jómagam sajnos kihagyni kényszerültem a szemtanúk egybehangzó állítása szerint forró hangulatú estét, de miután Magyarország legnagyobb JSS-rajongójának számító cimborám által kezembe nyomott CD-t meghallgattam, én is beléptem a klubba. Ugyanis, Sotóval vagy nélküle, ez egy életképes csapat: nem váltják meg a világot, de taknyos létükre baromi jó nótákat írnak!
A néhány hónappal ezelőtt hallott Myspace-es nóták alapján némi progmetalt is sejteni véltem a húzós hard rock-melodic metal muzsikában, a teljes lemez azonban eloszlatta ezt az emlékfoszlányt. Max. annyira progos ez a csapat, mint a párhuzamként remekül felhozható Mindfeed (miért is tűnnek el ilyen jó bandák), illetve az alkalomszerűen felbukkanó, vendégzenész által kezelt, de szólószerephez is jutó billentyűk miatt is érződik a progos kedvencek hatása. Ettől eltekintve ez sokkal inkább „csak" sima hard rock, a keményebb, heavy metal felé kikacsintgató fajtából – nem véletlen, hogy nem a két „Heaven" közül nem az „AOR", hanem a „Metal" lett a kiadó. Soto jelenléte persze markáns a felettébb Talisman-ízű Insanity Desire c. tételben, ugyanakkor az ezután következő Too High ha lehet, még talismanosabb, pedig a jó Jeff abban már nem énekel és még szintiszólót is raktak a nótába. Aztán persze itt van a sok Mindfeed-hangulat, de az albumra jellemző általános málha-feeling olyan meg nem értett remekműveket is eszembe juttat, mint a Dokken Dysfunctionalje, a Carnival Of Souls a Kiss-től, a Subhuman Race, netán a 90-es évek derekán született két kiváló Y&T lemez – nyilván egy tradicionálisabb, kevésbé merész tálalásban persze.
Mivel a Tempestt egy fiatal banda, nyilván mindenkiben vannak fenntartások, de azt hiszem, hogy akinek a fentebb említett cuccok bejöttek anno/bejönnek most, tehet egy próbát a srácokkal. Az énekes BJ dallamérzéke marha jó (mekkora már, amit az Enemy In You-ban vagy a már említett Too High-ban alakít például!), hangjának persze hallatszanak a korlátai, de ez inkább élőben ütközhet ki (a koncerten ugye nem hallottam, de a lemezes duettban egyáltalán nem vall szégyent Soto mellett), Gustavo Barros gitáros is több mint ügyes (nagyon faszántos kis villantásai vannak) és hát azért a ritmusszekció sem kutya – a harapós soundnak köszönhetően az ő is játékuk maximálisan élvezhető. Megint egy olyan lemez, amit immár nemcsak a itthon, de EU-szerte is a bandák orra alá lehetne-kellene dörgölni: legyen ez a kiindulópont, ha az ember bemutatkozó anyagot ad ki a kezéből!
A bemutatkozó Tempestt anyagra, vérmérséklettől, pillanatnyi hangulattól és ízléstől függően sok mindent lehet mondani: korrekt, jó, kiváló, átlagos. Egy azonban biztos: nagyon sokat lehet hallgatni. Dacára annak, hogy nem az évszázad zenéje, egyszerűen jól esik újra és újra feltenni – végülis ez a lényeg, nem?
