Miután elvicceskedtük a kötelezőt, hogy milyen rendes a Teslától végre rólunk nevezni el aktuális lemezüket, hozzátehetjük: bár érthető okokból nem egy korszakalkotó alapmű viseli a mi nevünket, de az új korszak anyagai közül mégis csak ez nevezhető talán a legjobbnak, és erre már tényleg büszkék lehetünk. Na nem mintha komolyabb gond lett volna például akár a kicsit harapósabb, borongósabb, morcabb hangvételű Forever More-ral vagy a régi stílusra már jobban visszakacsintgató Simplicityvel, sőt. De valahogy nekem ez jön be leginkább, és persze nem kizárt, hogy itt én magam vagyok a szubjektív szűk keresztmetszet. Persze mindenképp igaz, hogy az új érában most fogalmaztak a legrövidebben (44 perc), amit manapság igen nagyra értékelek, legyen szó akár régi, akár újabb bandáról. Meg persze Phil Collen produceri jelenléte is tartalmaz hozzáadott értéket.
Például kapásból a második dalban (Taste Like) akkora Def Leppard-vokált tettek a refrénbe, hogy a nóta simán elférne valamelyik újkori Lepi-lemezen, még hasonlóan is szól, mint azok (élek a gyanúperrel, hogy Phil még a vokálokba is besegített). De ugyanez érvényes a Comfort Zone-ra is, amit külön csípek, lévén a frappáns lemezzárások nagy kedvenceim. Meg persze baromi jó hangzást sikerült összehozni az albumnak, friss, üde, szellős, de kellően húz is – az egyforma sablon-soundok korában ez kimondott felüdülés, és jól is áll a viszonylag sok lazább, líraibb pillanatot tartalmazó anyagnak.
Kicsit mintha szándékosan éreztetni akarta volna a csapat, hogy nem mai csirkék már, de hogy azért a lenyugvó napnak is van ereje. Nem keménykednek feleslegesen, de a feszesebb dalok azért kellően ütősek (frankó nyitás a Take Me Alive vagy ott van remek Tied To The Tracks), viszont a lakossági nosztalgiától sem zárkóznak el, elvégre a California Summer Songnál közhelyesebbnek látszó szerzeményük aligha volt korábban, és nem is lesz. Közhelyesnek látszó, igen, mert amiről szó van benne, azt ők megélték, és későbbi rajongóik számára meg is zenésítették a hőskorban. De ez a merengős, ábrándozós hangvétel kimondottan jól áll a csapatnak, és persze saját visszatekintő cikkünk mellett ez is segít megérteni, mitől is cseng még mindig annyira jól a Tesla név az Államokban. Mert a nagy klasszikusokból kiderül, hogy Jeff Keithék úgy tudtak sallangmentes, őszinte, szívre-lélekre ható és egyben rafináltan meghangszerelt zenét fabrikálni, mint nagyon kevesen a '80-as évek bandái közül, de ez a képességük a mai napig is megmaradt – elég csak a nagyívű We Can Rule The World ezernyi finomságát felfedezni. Itt is (és más finomabb húrokat pendítő tételeknél is, mint például a The Mission vagy a védjegyszerű ikerharmóniákkal indító Afterlife) meggyőződhetünk arról, hogy az unplugged „mozgalom" felfuttatását sem véletlenül kötik sokan hozzájuk, holott tisztán akusztikus szám nem található a lemezen. És ugyebár a modernebb hatásokat is mindig ízlésesen emelték be a tradicionális alapok közé, erről a címadó tétel is újra meggyőzhet bárkit bármelyik lejátszáskor.
Nyilván nem tökéletes ez a dalcsokor sem, de korábban alapműveket készítő zenekar műhelyéből több mint korrekt, sőt, ahogy az indításban utaltam rá, nagyon is jó. Zeneileg minden olyan alkotóelem benne van és jól is működik, amitől a Tesla különleges és egyedi. Jeff Keith hangja pedig szintén nem a régi nyilván, de nem is vállalja túl magát, viszont benne van a feeling. Remélem, élőben is benne van még a tűz, mert be kell valljam, ha maradt három-öt banda, aki miatt akár messzebbre is elutaznék ma is, akkor a Tesla biztosan listás. És a Shock lemezről nemcsak „a név kötelez" elv miatt hallanék szívesen szinte bármit koncerten is.
Hozzászólások