A Calculating Infinity... lemezanyagának 1999-es kiadása forradalmi tett volt ettől az amerikai brigádtól, és a kultusz csak tovább nőtt az ex-Faith No More-os hangszálgyilkossal felvett Irony is a Dead Scene EP-vel. Patton azonban csak a stúdióban dolgozott Ben Weinmanékkal, azóta Greg Puciato a frontember, ő sem veszélyesen más zsáner.
"Készüljünk érdekességekre", legalábbis ilyen hírek jöttek az anyag boltokba kerülése előtt. Felkészültünk. Ehhez képest a Panasonic Youth még a kitaposott - igaz, mások számára technikai okok miatt alig járható - ösvényen halad. A második Sunshine the Werewolf közepével indulnak az okosságok, mely egy (hogy is mondjuk csak), érzelmes témára épül, kicsit a Fantomas filmzenés lemezének hangulatára hajazva, pulzáló, nyugtalan dobolás, fanfárok (??), pusztulás-hangulat, melyet aztán kalapácsként agyonüt a sikító gitárokkal megspékelt refrén-levezetés.
A Highway Robbery a kétharmadáig aztán megint hagyományosabb zúzás-verze-refrén-zúzás-verze-refrén fonalat követi, de erejéből sokat elvesz a bután dohogó dobhangzás. Ekkor azonban újraindul a nulláról, és már kezdenénk is reménykedni, hogy történik valami váratlan, valami igazán dillingeres, de nem, a refrén jön vissza, és csalódottan hátradőlünk. A Van Damsel megintcsak egy hagyományosabb durvulat, amelyben egy ponton azonban bejön egy gonosz doom riff bizarr hangzást teremtve ezzel, mivel felette azért ott száguld a szokásos prüntyögés. A Miss Machine igazából az ötös Phone Home-mal fordul komolyra, mely bármelyik késői Nine Inch Nails lemezre felférne, sőt ott a legjobbak között lenne. Viszont a dalszerkezet és az énektéma (még az effektezése is!) annyira Reznoros hogy a DEP helyében inkább egy Tribute lemezhez küldtem volna be - az mondjuk poén is lett volna. Vagy egy másik lehetőségként egy modernizált Rosemary gyermekének (Polanski) lehetne a Miss Machine a zenéje: a szövegekben egyértelmű a hatás.
A We are the Storm nem hagyott sok nyomott bennem (az Album of the Year-középrész különösen nem), eltekintve a kiköpött Meshuggah outrótól, az érdekesen elszabaduló dobtémától. Már éppen abban maradnék magammal, hogy a sokadik hallgatásra is csalódást kelt a lemez, de nyugodt szívvel ezt csak az anyag első felére vonatkozóan lehet leírni. A második félidőben a Setting Fire to Sleeping Giant ugyanis a jövő útja lehet, durva, tört ütemű verze, és hiperfogós, dallamos refrén, a klip sem véletlenül készült erre a darabra (letölthető az MTV (!) honlapjáról). Finoman elbújtatva még jazzes, tiszta gitárszólamok is vannak benne. A Baby's First Coffin nem csak szövegében beteg, ez a Pattonos gyalulás igazi koncertkedvenc, ami az őszi Európa-turnén is kiderült, de a számot a waves záráselőkészítés is kiemeli a többi közül. Az utolsó előtti Unretrofied tökéletes egységet képez, minden a helyén van benne, egy igazi sláger stb. stb., amely még az édeskés dallamokra fogékony nyúmetálosoknak is bejöhet. Aztán zárásként a régi rajongóknak nyugtató helyett itt a The Perfect Design, egy hagyományosabb de nem túl letaglózó opus és a 40 perc már el is röppent.
Bármilyen bírálatot is írtunk eddig az új lemezről, Dillingerék attól még stílusmegújító mesterek maradnak, és fontos szempont az is, hogy ezzel az újabb 11 számmal változatosabbá vált a koncertprogram. Lesz értelme tehát az újabb turnéknak, ahol az öt New Yersey-i arc leckét adhat a követőknek intenzitásból, hangszeres tudásból és kompromisszummentes hozzáállásból. A világot jelentő deszkákon ugyanis továbbra sem talált komolyan vehető kihívóra a The Dillinger Escape Plan.
