A hajmetal-érára sok mindent lehet mondani, de mindenképpen érdekes jelenség a korszak utóbbi években zajló rehabilitálódása, amellyel sokféleképp lehet szembesülni, legyen szó akár a Guitar / Band / stb. Hero játékokról, a Rocklahoma fesztiválról és az angliai Firefestről, vagy épp a legaktuálisabb Rock Of Ages filmről (és annak előzményéről, a Broadway-musicalről). Az új, legkülönfélébb műfajokban jeleskedő rocksztár-generáció sem győzi hangsúlyozni, mekkora Warrant és White Lion rajongó volt ő maga vagy a szülei, amikor pedig a Blessed By A Broken Heart, a Taking Dawn vagy a H.E.A.T. olyan minőséget tesz le az asztalra szemtelenül fiatalon, amilyet, akkor tényleg nincs miről beszélni: a dolgok helyükre kerültek, és pont. Ezek után miért is ne lenne létjogosultsága bármelyik (hangsúlyozom: bármelyik) egykor szebb napokat látott csapat reunionjának, főleg, ha nyilvánvalóan semmiféle marketinggépezet nem áll mögötte? (Nyilván a Frontiers segítsége terjesztés-reklámozás terén nem nevezhető „marketinggépezetnek" ahhoz képest, ami a '80-as évek végén dolgozott a hasonló zenekarok mögött.)
Ami a Trixtert illeti, ők anno körülbelül a harmadvonalban voltak megtalálhatók, és bár a második lemezük 1992-es megjelenésével már semmi esélye nem lehetett (Japánon kívül), zenéjük húsz év alatt mégiscsak kiállta az idő próbáját. Én legalábbis úgy gondolom, hogy mindkét anyag (különösen a Hear!) kellemes hallgatnivaló ma is, ha az ember szereti ezt a néha keménykedő, de alapvetően ártalmatlan, viszont vitán felül jó dallamérzékkel és igényesen elővezetett dallamos rockzenét. Érdekes, hogy a Trixter azon kevés banda közé tartozik, akiknek sosem volt „grunge" korszakuk, illetve efféle törekvéseiket sosem bocsátották közszemlére, ami – ismerve a hajmetal fanok egy jelentős részének konzervativizmusát – talán nem is baj. Ellenben 2012-ben ott folytatja a csapat, ahol két évtizeddel ezelőtt abbahagyta.
Megmaradtak a fogós dallamok, az időnkénti, nem túlzásba vitt keménykedés (nagyon hatásos például a slide gitárosan induló, majd egy harapós Zakk Wylde riffel a lemezt ténylegesen megnyitó Drag Me Down), és bizony jó nótákat sem felejtettek el írni. Ahogy pedig ezek pörögnek, kiderül hogy bizony-bizony mindegyik trixteres, tehát igenis van saját arca a bandának: a zakatoló Get On It, a szimpatikus riffelésekkel és bontogatásokkal (hát persze, hogy mind ismerős, de pont ez a poén) telerakott Machine, a merengő Live For The Day vagy épp a metalosabb oldalt felvillantó Save Your Soul (ez a riff szinte Accept, de aztán jön a „belágyulás" a kissé bugyutas refrénnel) mindkét korábbi lemezre simán felkerülhettek volna.
Pont ezért, újrahallgatva az első két anyagot, a tagok kinézetén kívül (lásd a már-már számomra is kínosan hétköznapi fazonokat mutató klipet az amúgy húzós Tattoos And Miseryre) tényleg semmi jele nincs annak, hogy eltelt volna húsz év. A csapat ma is remekül beleillik a színtér „futottak még"-kategóriájába, ugyanúgy, mint régen: munkásságuk nem kihagyhatatlan, de nem is kerülendő – mi több, időmilliomos és a hajmetal korszak minden rezdülését fanatikusan kutató rajongóknak kimondottan ajánlott. Nem mondom, hogy a Tora Tora, a Wildside, a Spread Eagle, a Sven Gali, az XYZ vagy a Hurricane felbukkanásának nem örültem volna jobban, de tudva hogy Sandi Sarayát is évek óta fűzi a Frontiers visszatérés-ügyben, végülis bármikor bármi megtörténhet.
