Shock!

Alessandro Del Vecchio munkássága miatt sokan emberiség elleni bűntettnek tartják a Frontiers tevékenységét, ugyanakkor a kiadó tényleg szerzett elvitathatatlan érdemeket értékmegőrzés terén. Hiszen ha végignézünk a náluk tanyázó zenekarok-előadók listáján, nyilvánvalóan többről van szó, mint levitézlett hajmetál-rock'n'roncsok szanatóriumáról, ahol feleslegesnél feleslegesebb "szupergrupp" projektek raknak össze érdektelenebbnél érdektelenebb „lemezeket". Nagyon komoly produkciók is vannak itt a régi nagyok közül, mint például a Journey vagy a Whitesnake, de a progresszív műfajok iránt sem érzéketlenek, hiszen a Yes is ide szerződött. És ha már prog, nem kicsit lepődtem meg rajta, hogy a tizensok év után reaktiválódott Zero Hour is pont a Frontiersnél bukkant fel újra. Mert bár heavy metalosabb bandák is fellelhetők a portfólióban, a progrock eddig inkább a finomabb tónusok révén volt jelen a kiadó katalógusában.

A kaliforniai Tipton tesók által alapított Zero Hour pedig pont hogy a műfaj legsúlyosabb, legmegtekertebb oldaláról közelítette meg a progmetált jó két évtizede, nagyjából a korai, elborultabb Psychotic Waltz és a Watchtower mezsgyéjén. A '90-es és 2000-es évek fordulóján jó időben voltak jó helyen első két lemezükkel, bár a komolyabb hátterű kiadó miatt nagyobb figyelmet először a második, Towers Of Avarice kapott, és ezután adták ki újra a debütöt. Mindenesetre a Towers a korszak igazi klasszikusa, a progresszív hullám lecsengésétől és személyes lelkesedésem lanyhulásától függetlenül sem tudok mást mondani rá, hogy tökéletes és mindamellett egyedi progmetál-lemez. Persze a markáns stílus csapdájába ők is beleestek valamilyen szinten, de mivel öt lemez három különböző és karakterben nagyon eltérő énekest vonultatott fel, unalmassá sose vált a zenéjük.

Az frontembereket leszámítva a hangszeres trió elég stabil volt, nyilván a Jasun-Troy gitár-basszus testvérpárt eleve összetartotta kötelékük, de Mike Guy dobos is fix összetevője volt a hangzásnak. Sokatmondó, hogy a nyakatekert basszustémákról is könnyen felismerhető Zero Hour akkor oszlott fel, amikor Troy kézsérülése miatt ezeket már vissza kellett volna fogni. Nem sokkal ezután viszont a tesók hasonló zenét játszó, de kevésbé basszusközpontú bandát alapítottak Cynthesis néven, ahova már újra az eredeti Zero Hour-énekest, Erik Rosvoldot hívták. Szóval hármuk között is bizonyára nagyon komoly kémia lehet, mert a mostani reunionban is Erik vesz részt. Az ő hangjának is meghatározó szerepe volt abban, hogy a Towers lemez akkorát szólt és szól a mai napig, ellőhetjük tehát a közhelyet, hogy ő a Zero Hour „igazi" hangja. Van benne valami Dio-szerű őserő és szenvedély, ami persze nem kisebbíti a kissé Warrel Dane-es hangfekvésű Fred Marshall és a Tate-iskolás éltanuló Chris Salinas érdemeit sem későbbről. Mai füllel is megállapítható, hogy mind az A Fragile Mind, mind a Specs Of Pictures Burnt Beyond jól öregedtek. Tulajdonképpen a három album egyben jelenti a Zero Hour zenéjének savát-borsát – kicsit mindig szélesedett a spektrum, és innen vették fel a vonalat a 2020-as években.

Az új anyag tulajdonképpen semmilyen meglepetéssel nem szolgál, talán az lehet érdekes, hogy Troy látható-hallható módon nem vett részt a munkálatokban. Rafinált basszustémák persze vannak, kapásból a nyitó, jó negyedórás Democide középrészében is (a Seventh Wonder-es Andreas Blomquist működik közre az új felállásban), de olyan célirányosan már nem keverték őket előre, mint a hőskorban. Nem is baj, a lényeg, hogy a zene olyan, mint régen: jellegzetes, izgalmas és ugyanolyan szuggesztíven megragadja az erre fogékony hallgató figyelmét. Valamivel talán pörgősebb is lett az összkép: korábban mintha kevesebb lett volna a lendületes, gyorsabb téma, de most ez a 14 perc szinte elröpül. Érezhetően felszívta magát a brigád a hosszú kihagyás alatt: a klipesített Technocracy is egy lendületesebb tétel, már-már klasszikmetálos alaptémával, de persze azt is Zero Hour-köntösbe bújtatva.

A Stigmata pörgetései kapcsán az jut eszembe, hogy talán – ahogy az már lenni szokott – az (ismét) új dobos is adhatott némi plusz lendületet a kreatív folyamat során. Ez a dal kimondott Fates Warning-hatásokat mutat többek között, és így nem lehet nem Mark Zonderre asszociálni. Külön érdekesség, sőt meglepő is lehet, hogy Roel Van Helden főállásban a Powerwolf dobosa – persze, ha a vájtfülű meglátja biográfiájában a Sun Caged zenekart, rögtön összeáll a kép, hogy sose volt idegen tőle a progmetál. Ez a 9 perces tétel mindenesetre nagyot megy, talán az 50 perces album legjobb momentuma. Király a Memento Mori is, ami a többi dallal szemben teljesen riff- és súlymentes, és mint ilyen, jobban ki is hangsúlyozza Rosvold előadásmódjának drámaiságát (na jó, teátralitását) – kimondottan érdekes lenne egy teljes lemezen hallani ilyesmit a bandától, akár a dobokat is nélkülözve. Persze az említett összetevők nagyon is kellenek ide, mert rögtön ezután a címadó dal ereje nagyon is meggyőzően rángat vissza a tördelt ritmusok és agyament riffek, témaváltások erdejébe: valójában itt a helyünk. A Patient Zeróval pedig aztán megint mindent belead a csapat: a záró 10 perc is hamisítatlan Zero Hour-eszencia, Rosvold legjobb pillanataival.

Nagyon sokat változott a progresszív színtér az elmúlt tizenöt-húsz évben, a megtekert, komplex zenéknek teljesen új műfajai születtek, keveredtek, tűntek el, születtek újjá. Fogalmam sincs, hogy egy mai fiatalnak, aki a durva és komplex zenéket preferálja, mit mondhat az Agenda 21, de hát ugyanez elmondható volt a tavalyelőtti visszatérő Waltz-anyag kapcsán is. Tulajdonképpen nincs is semmi jelentősége: mi, akik régen is ott voltunk, tudjuk, hogy ez mitől jó, játsszunk akkor egy kicsit belterjesdit, sznobnak lenni végülis jó érzés.