Alessandro Del Vecchio munkássága miatt sokan emberiség elleni bűntettnek tartják a Frontiers tevékenységét, ugyanakkor a kiadó tényleg szerzett elvitathatatlan érdemeket értékmegőrzés terén. Hiszen ha végignézünk a náluk tanyázó zenekarok-előadók listáján, nyilvánvalóan többről van szó, mint levitézlett hajmetál-rock'n'roncsok szanatóriumáról, ahol feleslegesnél feleslegesebb "szupergrupp" projektek raknak össze érdektelenebbnél érdektelenebb „lemezeket". Nagyon komoly produkciók is vannak itt a régi nagyok közül, mint például a Journey vagy a Whitesnake, de a progresszív műfajok iránt sem érzéketlenek, hiszen a Yes is ide szerződött. És ha már prog, nem kicsit lepődtem meg rajta, hogy a tizensok év után reaktiválódott Zero Hour is pont a Frontiersnél bukkant fel újra. Mert bár heavy metalosabb bandák is fellelhetők a portfólióban, a progrock eddig inkább a finomabb tónusok révén volt jelen a kiadó katalógusában.
A kaliforniai Tipton tesók által alapított Zero Hour pedig pont hogy a műfaj legsúlyosabb, legmegtekertebb oldaláról közelítette meg a progmetált jó két évtizede, nagyjából a korai, elborultabb Psychotic Waltz és a Watchtower mezsgyéjén. A '90-es és 2000-es évek fordulóján jó időben voltak jó helyen első két lemezükkel, bár a komolyabb hátterű kiadó miatt nagyobb figyelmet először a második, Towers Of Avarice kapott, és ezután adták ki újra a debütöt. Mindenesetre a Towers a korszak igazi klasszikusa, a progresszív hullám lecsengésétől és személyes lelkesedésem lanyhulásától függetlenül sem tudok mást mondani rá, hogy tökéletes és mindamellett egyedi progmetál-lemez. Persze a markáns stílus csapdájába ők is beleestek valamilyen szinten, de mivel öt lemez három különböző és karakterben nagyon eltérő énekest vonultatott fel, unalmassá sose vált a zenéjük.
Az frontembereket leszámítva a hangszeres trió elég stabil volt, nyilván a Jasun-Troy gitár-basszus testvérpárt eleve összetartotta kötelékük, de Mike Guy dobos is fix összetevője volt a hangzásnak. Sokatmondó, hogy a nyakatekert basszustémákról is könnyen felismerhető Zero Hour akkor oszlott fel, amikor Troy kézsérülése miatt ezeket már vissza kellett volna fogni. Nem sokkal ezután viszont a tesók hasonló zenét játszó, de kevésbé basszusközpontú bandát alapítottak Cynthesis néven, ahova már újra az eredeti Zero Hour-énekest, Erik Rosvoldot hívták. Szóval hármuk között is bizonyára nagyon komoly kémia lehet, mert a mostani reunionban is Erik vesz részt. Az ő hangjának is meghatározó szerepe volt abban, hogy a Towers lemez akkorát szólt és szól a mai napig, ellőhetjük tehát a közhelyet, hogy ő a Zero Hour „igazi" hangja. Van benne valami Dio-szerű őserő és szenvedély, ami persze nem kisebbíti a kissé Warrel Dane-es hangfekvésű Fred Marshall és a Tate-iskolás éltanuló Chris Salinas érdemeit sem későbbről. Mai füllel is megállapítható, hogy mind az A Fragile Mind, mind a Specs Of Pictures Burnt Beyond jól öregedtek. Tulajdonképpen a három album egyben jelenti a Zero Hour zenéjének savát-borsát – kicsit mindig szélesedett a spektrum, és innen vették fel a vonalat a 2020-as években.
Az új anyag tulajdonképpen semmilyen meglepetéssel nem szolgál, talán az lehet érdekes, hogy Troy látható-hallható módon nem vett részt a munkálatokban. Rafinált basszustémák persze vannak, kapásból a nyitó, jó negyedórás Democide középrészében is (a Seventh Wonder-es Andreas Blomquist működik közre az új felállásban), de olyan célirányosan már nem keverték őket előre, mint a hőskorban. Nem is baj, a lényeg, hogy a zene olyan, mint régen: jellegzetes, izgalmas és ugyanolyan szuggesztíven megragadja az erre fogékony hallgató figyelmét. Valamivel talán pörgősebb is lett az összkép: korábban mintha kevesebb lett volna a lendületes, gyorsabb téma, de most ez a 14 perc szinte elröpül. Érezhetően felszívta magát a brigád a hosszú kihagyás alatt: a klipesített Technocracy is egy lendületesebb tétel, már-már klasszikmetálos alaptémával, de persze azt is Zero Hour-köntösbe bújtatva.
A Stigmata pörgetései kapcsán az jut eszembe, hogy talán – ahogy az már lenni szokott – az (ismét) új dobos is adhatott némi plusz lendületet a kreatív folyamat során. Ez a dal kimondott Fates Warning-hatásokat mutat többek között, és így nem lehet nem Mark Zonderre asszociálni. Külön érdekesség, sőt meglepő is lehet, hogy Roel Van Helden főállásban a Powerwolf dobosa – persze, ha a vájtfülű meglátja biográfiájában a Sun Caged zenekart, rögtön összeáll a kép, hogy sose volt idegen tőle a progmetál. Ez a 9 perces tétel mindenesetre nagyot megy, talán az 50 perces album legjobb momentuma. Király a Memento Mori is, ami a többi dallal szemben teljesen riff- és súlymentes, és mint ilyen, jobban ki is hangsúlyozza Rosvold előadásmódjának drámaiságát (na jó, teátralitását) – kimondottan érdekes lenne egy teljes lemezen hallani ilyesmit a bandától, akár a dobokat is nélkülözve. Persze az említett összetevők nagyon is kellenek ide, mert rögtön ezután a címadó dal ereje nagyon is meggyőzően rángat vissza a tördelt ritmusok és agyament riffek, témaváltások erdejébe: valójában itt a helyünk. A Patient Zeróval pedig aztán megint mindent belead a csapat: a záró 10 perc is hamisítatlan Zero Hour-eszencia, Rosvold legjobb pillanataival.
Nagyon sokat változott a progresszív színtér az elmúlt tizenöt-húsz évben, a megtekert, komplex zenéknek teljesen új műfajai születtek, keveredtek, tűntek el, születtek újjá. Fogalmam sincs, hogy egy mai fiatalnak, aki a durva és komplex zenéket preferálja, mit mondhat az Agenda 21, de hát ugyanez elmondható volt a tavalyelőtti visszatérő Waltz-anyag kapcsán is. Tulajdonképpen nincs is semmi jelentősége: mi, akik régen is ott voltunk, tudjuk, hogy ez mitől jó, játsszunk akkor egy kicsit belterjesdit, sznobnak lenni végülis jó érzés.
Hozzászólások
Nembaj, ezért (is) járok ide, hogy ilyen gyöngyszemekre akadjak, köszi az írást!