Nagyjából 2002-ig az Annihilator egyike volt kedvenc bandáimnak. Jeff Waters eszelős riffelése, fifikás szólói, illetve ezer közül is azonnal felismerhető stílusa, na meg az olyan dalok, mint az Alison Hell, a W.T.Y.D., a Stonewall vagy épp a King of the Kill mind-mind egy kiemelkedő bandát mutattak, minek köszönhetően mindent ujjongva fogadtam, amin a klasszikus Annihilator logó volt látható.
Sokakkal ellentétben még a Jeff által egyedül elkövetett Remains lemezt, illetve a Randy Rampage kérészéletű visszatértét jelentő Criteria for a Black Widowt is nagy kanállal zabáltam, 2002-ben azonban egy csapásra elvesztettem lelkesedésemet a banda iránt. Ennek oka a teljesen fantáziátlan, fölöslegesen keménykedő Waking the Fury volt, aminek szerény véleményem szerint semmi köze ahhoz, ami az Annihilatort jelentette korábban.
Míg a Remains rejtett azért néhány dalt, mely ízig-vérig klasszikus Waters volt – lásd Wind vagy Tricks and Traps például – addig a Wakinggel a csapat teljesen kifordult önmagából. Jött is az énekescsere, és emlékszem, a 2003-as Bang Your Head fesztiválon a Dave Paddennel felálló zenekar óriási csalódást jelentett, csakúgy, mint a 2004-es All for You. Lelkesedésemet csak a legutóbbi, nemes egyszerűséggel csak Metalra keresztelt korong hozta vissza, ráadásul a lemez turnéján 2007. októberében sikerült is elcsípnem a bandát, akik egy totál old-school programmal a földbe is döngöltek rendesen. Ráadásul csaknem a program felét Jeff énekelte Dave Padden helyett, illetve valahogy a fiatal sráccal is sikerült eddigre megbarátkoznom, mely szintén főleg a Metalnak volt köszönhető. Az eredeti terv az volt, hogy a jelen lemez által megörökített bulin is ott leszek, sajnos azonban végül máshogy alakult, így tehát fokozott érdeklődéssel vettem kézbe a Live at Masters of Rockot.
Míg néhány évvel ezelőtt féltettem az Annihilatort, addig ez a koncertlemez meggyőzött, hogy aggodalomra semmi ok, a csapat ereje teljében van. Él, lüktet az egész anyag, árad belőle az energia, a felszabadultság, a könnyedség. Jeff Waters persze úgy riffel, ahogy rajta kívül senki, és szerencsére a két évvel ezelőtti koncepciót követve, ismét csak bőven kiveszi a részét az énektémákból is. Dave Paddent is meg kell követnem, a korábban rá jellemző, kissé acsarkodós stílus már a múltté, sokkal visszafogottabban hozza magát. Bár a Set the World on Fire magasai kissé megfeküdték a gyomrát, azt meg merem kockáztatni, hogy a Never, Neverland dalait semmivel sem énekli gyengébben, mint anno Coburn Pharr.
A program természetesen totál old-school, összesen két nóta, a Clown Parade és az Operation: Annihilation fért be az új lemezről. Utóbbi mondjuk nem túl nyilvánvaló választás, de gondoljunk csak arra, hogy sokáig a King lemezes The Box lassú málházásával nyitottak. Mindezek mellett összesen egy Blackest Day fért be a Wakingről, illetve az állandó zárószámmá avanzsált Shallow Grave a Carnival Diablos-ról. Ezeken kívül azonban csak a legnagyobb klasszikusok hangzanak el: Phantasmagoria, King of the Kill, I am in Command, Fun Palace, stb., illetve külön öröm a régóta hanyagolt Wicked Mystic felbukkanása is.
Mindehhez a buli hangzása tökéletes, a gitárok harapnak, az ének előre került, arányos a dobhangzás és a bőgő is szépen alapoz. Külön tetszik, hogy utólag nem nyúlkáltak bele az anyagba, így bár néhány pici apró hiba, pár hamis hang is megmaradt, ám totálisan élő az egész. Az meg külön marha jó, mikor az I am in Commandben sikerül néhány másodpercre bemenniük a sűrűbe.
A Live at Masters of Rock hosszú évek után végre egy százszázalékos Annihilatort mutat, minden thrash rajongó gyűjteményében ott a helye. Ráadásul a 2010-es M.O.R.-ra már le is szervezték a bandát. Ott a helyem!
