Shock!

Igazat és a teremből való távozásra is engedélyt adok mindazoknak, akik szerint a jelenkori GN'R már nem „A" Guns N' Roses, ráadásul W. Axl „Rockstár" Rose is egy búsképű pozőr, aki szabadidejének csak elhanyagolható részét fordítja immár arra, hogy a rockzenei porondon zenészként vegyük figyelembe. Mindazok tehát, akik nem képtelenek elviselni, hogy az Axl-szólóprojektté avanzsált utazó cirkusz ma is él és virul, azok tényleg ne foglalkozzanak az újkori történésekkel, vegyék elő a klasszikus lemezeket, és élvezzék őket kedvük szerint. Aki viszont valóban kíváncsi a GN'R-jelenség 21. századi verziójára, a lehető legtöbbet ebből a DVD-ből tudhatja meg mindarról, ahogy ezt manapság Axl elképzeli. Ehhez roppant egyszerűen tudomásul kell venni, hogy Slash és Izzy immár lassan két évtizede nincs a karámban, és bár engem is zavar, hogy Axl balján jelenleg is egy cilinderes gitáros penget, jobbján pedig egy Izzy-wannabe zenész látható, ismerjük el: a vörös démon az egyetlen ember, aki nélkül a Guns ma is elképzelhetetlen, és aki még mindig hitelesen képes képviselni mindazt, amit a patinás név jelent. Azt már láthattuk, milyen az, amikor Slash vagy éppen Gilby játssza szólócsapatával a Sweet Child O' Mine-t, de egyetlen embernek áll ez ma is jól, az pedig itt látható.

A beszédes címmel ellátott Appetite For Democracy (azért sem írom le újra a teljes címet) azokról a Las Vegas-i koncertekről ad áttekintést, melyeket Axl és csapata az Appetite For Destruction megjelenésének huszonötödik évfordulója alkalmából adott a Hard Rock Hotel 4000 fő befogadására képes nagytermében. Az 1995-ben megnyitott The Joint legendás helyszín, ráadásul 2009-ben egy alapos átépítés is folyt itt (amelynek során a nézőterét duplájára bővítették), és a tavalyi Def Leppard DVD-n már volt is alkalmunk megtekinteni felfrissült ábrázatát. A Guns persze még Joe Elliottéknál is nagyobb kalibert képvisel, egyenesen nyolc zenészt (plusz a lányok) állít színpadra, ami egyfelől értelmezhetetlen szám a rockzenében, másrészt legalább nincs üresjárat a színpadon. A jobbára látványelemként funkcionáló hangszeresek között úgyis mindenki a furcsa alakot öltött frontemberre kíváncsi, aki hangban és fizikailag is bírja az igénybevételt, vagyis a kritikusok örök céltáblája tulajdonképpen nem hagy magán fogást. Hasonló a helyzet a társakkal – így volt ez már a Chinese Democracy esetében is –, ez egyszerűen nem az a helyzet, ahol a Főnök a tökéletesnél kevesebbel, netán néhány súlyosan megzuhant zenésszel beér(het)né. A kubai származású dobos, Frank Ferrer teljesítménye különösen szemet és fület gyönyörködtető, megkockáztatom, hogy ezekre a ritmusokra fehér ember agya nem is volna képes így ráállni. Ez az „új srác" is nyolc éve van már a „zenekarban", csak megjegyzem...

Ha a külső körülményektől eltekintünk, már csak a hangszeres játék minősége miatt is megéri belefülelni a DVD-be – de miért is tekintenénk el a külső körülményektől? Axlről tudható, hogy nem a „csak összejövünk a haverokkal, és zenélünk egyet" iskola híve, ha pedig koncertezésre kerül a sor, még inkább megadja a módját az eseménynek. Ami például a záró Paradise City alatt megtörténik, annál nincs több az egy főre eső szórakoztatás skáláján. Tudom, minden relatív, Slash például bizonyára kevésbé szívesen asszisztálna ahhoz, ahogy a vegasi színekre festett zongora a November Rain alatt a nézők feje felett repked... Akad még egy színpadszintben, plusz két, a közönség sorai között elhelyezett magaslati kifutó, Axl pedig majdnem akkora lendülettel futja be ezeket, mint a régi szép időkben. Apropó, nosztalgia! A Guns huszonkét éve nem jelentetett meg hivatalos koncertvideót, így aztán különösebb összehasonlítási alapunk sem lehet elődeivel. Anno a tokiói koncertek felvételi minősége magától értetődő módon meg sem közelíthette a mai technika kínálta lehetőségeket, az Appetite For Democracyt most teljes egészében 3D-ben rögzítették (otthoni megtekintéshez némileg feleslegesen, teszem hozzá), de persze hagyományos tévéken is megtekinthető. A képi megvalósítás sajnos nem újítja meg a filmművészetet, Through The Never-szintű vizuális pofonokra ne számítson senki, de ettől még persze a produkció ilyen téren is megfelel a mai elvárásoknak.

A műsor lényegi részét, a setlistet elemezve túl sok meglepetés nincs, ez az életmű arányosnak mondható áttekintése huszonpár tételben, fókuszban természetesen a jubiláló Appetite-tal. Lehetett volna persze a történet még kerekebb, ha Tommy Stinson és Bumblefoot nótáit (mit keresnek ezek itt?), valamint a két, szintén nehezen indokolható feldolgozást (The Who és Pink Floyd) lenyesik/helyettesítik a szettben, de szerintem ne kezdjük éppen Axlön számon kérni a racionalitást. Okos húzásnak tartom, hogy az Appetite klasszikusait szétszórták a többi közé, hiszen így jut figyelem a szintén klasszikussá érett további anyagokra (a Better például így is csúcspont tud lenni). A Patience felvezetéseként is funkcionáló Used To Love Her műsorba vétele talán a legmerészebb ötlet itt, ami a jelenkori team előadásában annyira szürreális élmény, hogy a mai napig nem tudtam lereagálni. A bő két és fél órás műsoridőben mindenkinek jut persze szólóblokk, amelyek alatt nyugodtan el lehet menni sörözni, Axl pedig gondolom az oxigénsátorban áztatja a lábait, és így lesz az egész egy tökéletesen kerek szórakoztatóipari hadművelet.

Az Appetite For Democracy láttán – összehasonlítva mondjuk Slash szólócsapatának pesti koncertjével – egy reunion a klasszikus éra tagjaival tényleg minden idők legvisszataszítóbb zeneipari hadműveleteinek egyike lenne (rendben, egy Dimebag nélkül Pantera azért felvenné vele a versenyt...). Láthatóan mindenki a helyére került. Axl is. A jövővel kapcsolatban pedig inkább ne kössünk fogadásokat.