Shock!

Új albummal ünnepli létezésének huszadik évfordulóját a norvég Ulver, akik ebből az alkalomból a megszokottnál is merészebb kísérletezésbe bonyolódtak az elektronikus hangzások és a komolyzene metszéspontjában. A Messe I.X–VI.X mindenképpen az év egyik legkülönlegesebb produkciója, egy pokoli mélységekbe alászálló, súlyos gondolatokkal ostromló, tiszta vizű örvény. A vezérfarkas, Kristoffer Rygg azonban ennél is többről, az életről, a világmindenségről meg minden egyébről is megosztotta velünk nézeteit.

Közel két évtizeddel ezelőtt indultatok, de már a Blake album fémjelezte stílusváltás óta is tizenöt év telt el. Milyen érzés ilyen hosszú időn keresztül a modern zenei arisztokrácia farkasaiként létezni?

Valamiféle arisztokrácia részei volnánk? Ez hízelgő megfogalmazás, köszönet érte. Mindamellett gyakrabban érezzük magunkat rabnak, mint szabadnak. Akárhogy is, mit ér a rózsa tövis nélkül, nem igaz?

Új albumotokon egy komplett filharmonikus zenekar is közreműködik. Mennyiben tekintitek mindezt egy új fejezetnek, egy határ átlépésének a zenekar szempontjából?

A magam részéről nem érzem ezt bármiféle határ átlépésének, ugyanakkor megértem, hogy kívülről így tűnhet. Csak tesszük, amit tennünk kell, külsősökkel vagy nélkülük, a többit már a sorsra bízzuk. Azt hiszem, mostanában a legkomolyabb mérföldkő a zenekar történetében az volt, hogy elkezdtünk élőben játszani. Az számos tekintetben új helyzetet teremtett, jó vagy rossz értelemben, de belekeveredtünk a világ dolgaiba.

Ha csupán a kiadványaitok mennyiségét nézem, a tempótok elképesztően felgyorsult, főleg az ezredforduló környékén körülöttetek uralkodó csendhez képest. Mit gondolsz, meddig tudjátok/akarjátok tartani ezt a ritmust?

Igen, mindig is azt gondoltam, hogy ha képesek vagyunk rá, a legjobb, amit tehetünk, hogy „teljes munkaidőben" foglalkozunk a zenekarral. Ez néha nehézségekbe ütközik, ha az élet különböző – legtöbbször pénzügyi – akadályokat gördít eléd, de az utóbbi éveink tényleg alaposan besűrűsödtek. Azóta, hogy elkezdtünk élőben is játszani, az ott ránk ragadt megközelítés a stúdióban is egyre inkább teret nyert. Miután így túlléptünk a kizárólag számunkra észrevehető, vagy csak minket érdeklő apróságokon, már minden sokkal gyorsabban ment. Szóval igen, ez az egész egyértelműen újjáélesztett minket. Sokunk közös munkája nyilvánvalóan lehetővé tette a munkafolyamatok felgyorsítását is, például így több különböző projekten dolgozhattunk egyszerre. Ha pedig ezek az emberek velünk maradnak, és továbbra is támogatják azt, amit csinálunk, nem látom okát a lassításnak – kivéve, ha a hitünket veszítjük el közben.

Úgy látom, jelenleg az egyszeri, nagyobb előadásokra koncentráltok, és ez jól is áll Nektek. Milyen tapasztalatokat szereztetek korábban, turnézó zenekarként?

Köszönjük a dicséretet, és igen, valóban kedveljük az exkluzív dolgokat. Egy ilyen fellépés előkészítése viszont rengeteg munkával jár, ezért olykor szükségszerűen meg is kell ismételni, egy hagyományos turné, vagy egy mini-turné részeként, ahogy mostantól csináljuk. Már túlságosan öregek és törékenyek vagyunk olyan koncertsorozathoz, mint amit 2010-ben és 2011-ben futottunk. Olyankor egy idő után minden ködbe vész, és az nem jó. Vagy igen? Amikor úton vagy, néha nehéz meghúzni a határt.

Hogyan változott a közönséghez való viszonyotok az elmúlt évek során?

Sohasem volt viszonyunk a közönségünkkel, pár kivételtől eltekintve. (nevet) A kapcsolatunk azonban egyértelműen „valódibb" lett, mióta felbukkanunk Európa színpadain. Ezen túl próbálok minél kevesebbet foglalkozni az emberekkel és egyéni elvárásaikkal, mert az csak felzaklatna. Azt hiszem, egyszerűen próbálom a munkámat tudásom szerint a lehető legjobban végezni, megtartva a szükséges távolságot. Tudom, hogy ez gyakran arrogánsnak hat, de valójában nem az... csupán ilyen formán szeretném megvédeni magam. Nincs meg az a képességem, hogy sokakkal tartsak fenn kapcsolatot. Csodálom azokat a zenekarokat, akik erre képesek, és személyesen is jelen vannak a közösségi médiában, de ez nem az Ulver világa. Mély szeretetet érzünk embertársaink iránt, de alapvetően magányos állatok vagyunk.

A multi-instrumentalista Daniel O'Sullivan érkezése megváltoztatta-e a zenekar kreatív kémiáját?

Igen is, és nem is, így mondanám. De persze, igen. Daniel egy elképesztően tehetséges, kreatív zenész és művész, aki kétségtelenül sokat tett le az Ulver asztalára, számtalan alkalommal segített ki minket. Ugyanakkor nem ő az egyetlen multi-instrumentalista a zenekarban, ám hogy ebből mi következik, azt néha elég nehéz megjósolni. Talán nincs is igazi jelentősége? Tudod, mi többiek már elég hosszú ideje együtt dolgozunk, kialakítva a saját munkamódszereinket. Dan számára ilyen körülmények között nem lehetett könnyű a beilleszkedés. Az ilyesmi persze sosem egyszerű, de a legkomolyabb kihívást mégis az jelenti, hogy ő Londonban él, továbbá számos más országban is tevékenykedik. A legtermékenyebb fickó, akit csak ismerek. Most, hogy az Ulver kevesebbszer lép fel, a dolgok néha irányt változtatnak, ami teljesen természetes is. Így, különböző okok miatt, Daniel nem vett most részt a Messe I.X–VI.X projektben. Nemrég azonban ismét velünk zenélt Oslóban, egy improvizációs esten. Jó volt, hogy át tudtuk őt reptetni, és pár napig újra együtt lóghattunk, a koncert pedig nagyszerűen sikerült. Ezért azt gondolom, a szünet mindannyiunknak jót tett, és már alig várom, hogy ismét Dannel dolgozhassak. A Messe I.X–VI.X részben arról is szól, hogy Tore (Tore Ylwizaker, billentyűs/zeneszerző – KB) és én visszataláltunk valamihez, amit az évek során részben talán elvesztettünk. Ahogy korábban mondtam, ez sosem megy könnyen. De talán túl sokat is árultam el.

Melyek voltak a legfőbb inspirációitok a Messe I.X–VI.X megalkotásakor?

Az ok, amiért megcsináltuk, és amiért egy szimfonikus zenekarral dolgoztunk, egyszerűen annyi, hogy erre kaptunk felkérést. Ami az inspirációt és a megfejtés kulcsát illeti, arról a lemezhez kiadott rövid sajtóközleményünkben már szóltunk. Azt hiszem, ez ad egyfajta képet arról, hogy mit hallgattunk és mire gondoltunk az album elkészítése közben.

Úgy tűnik számomra, a lengyel Górecki nevével fémjelzett „szent minimalizmus" természetes közegetekké vált az utóbbi lemezeiteken, a zenétek mégis rendkívül érzelmes. Kiért szólnak ma ezek a harangok?

Nos, Górecki zenéjét még a '90-es évek elején, a „black metalos éveimben" fedeztem fel, és a mai napig megkapónak tartom. Egyfajta emlékművét alkotta meg az embertelenségnek, gyermekeink elvesztésének és a háború borzalmainak. Van ennek tehát egyfajta „politikai" vonatkozása is. Egyébként tudod, honnan származik a kérdésben szereplő idézet? John Donne írta a 17. század elején: „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól." Gyönyörű szavak ezek, melyek megérintettek minket is. Magunkon érezzük a világ súlyát, és a zenénkkel, szavainkkal, vetítéseinkkel egy ideje igyekszünk is kapcsolódni ehhez a felfogáshoz. Leghatározottabban talán a Shadows Of The Sun albumon és ezen az új lemezen érzékelhető mindez. Ez valóban egyfajta irodalmi szomorúság. De ahogy említettem, Górecki 3. szimfóniája rendkívül áthatja a Messe dalait, lévén a holokauszt szellemével és az ahhoz kapcsolódó gondolatokkal foglalkozik. Ez az éj kísért minket is, és ez az, amit nem tudunk, amit nem szabad elfelejtenünk. Fontos, elgondolkodtató kérdések ezek a mai korban is, úgy vélem.

A Childhood's End feldolgozáslemez az Ulver diszkográfia részének tekinthető?

Én annak tartom. Ugyanúgy – bár más módon – az ártatlanság és a múltbéli dolgok elvesztéséről szól. Lehet, hogy azok eredendően nem a mi dalaink, a Childhood's End lemezt mégis a legnagyszerűbb alkotásaink közé sorolom. Természetesen ez inkább egy személyes szerelmi ügyünk volt, amibe az évek során egyre mélyebben belevetettük magunkat. Megértem persze, ha a keményvonalas rajongóink zöme nem tudott vele mit kezdeni, ugyanakkor valahol helytelennek tartom úgy letudni, mint „csupán" egy feldolgozásalbumot. Az általunk alkalmazott hangzás révén holisztikusabban, ulveresebben szólalnak meg ezek a nóták, ha mondhatom ezt. Joggal feltételezhetjük azt is, hogy a közönségünk többsége nem sokat tudott korábban ezekről a művészekről és dalaikról. Úgy tűnhet most, hogy mindezzel arra a néhány negatív megjegyzésre reagálok, de ez nem teljesen igaz. Valójában sok olyan ember kedvelte meg a lemezt, akik egyébként nem foglalkoznának a zenénkkel, ideértve a szüleimet is. Olyan magazinokban olvastam elragadtatott kritikákat, mint a Rolling Stone, a Mojo vagy a Classic Rock, melyek talán sokkal otthonosabban mozognak ebben a stílusban, szóval... jól van ez így. Része a kirakósnak.

Még a Childhood's Endhez képest is meglepetésként ért a Roadburn koncertlemezetek rockos hangütése. Ezen a területen is otthonosan érzitek magatokat?

Szerettem játszani azokat a dalokat, újra egy teljes zenekar részeként, hagyományos hangszerekkel, konvencionálisabb módon – nagyszerű mulatság volt. Ugyanakkor szeretem a kizárólag hosszú stúdióórák alatt előállítható különleges hangzásokat is, miközben ősrégi moduláris szintikkel, fx-boxokkal, mintavételezéssel, programozással és más effélékkel kísérletezünk. Szóval ez számomra mindig egyfajta ingadozás a különféle szenvedélyek között.

Ki áll a roppant hatásos élő vetítéseitek mögött, és hogyan működik közöttetek a kooperáció?

A koncepcióért és a képek kiválasztásáért Jørn (Jørn H. Sværen, az Ulver sötét lova – KB) és én felelünk, hosszú órákat töltve az archívumok böngészésével, hogy a megfelelő alapanyagra rátaláljunk. A videók összeállítását pedig egy rendkívül tehetséges hölgy, Kristin Bøyesen végzi, aki egy ideje már velünk dolgozik az élő fellépéseken.

Melyek a legkedvesebb albumaid?

A teljes lista nagyon hosszú volna, ezért csak néhány példát mondok: a '60-as évekből a Beatles összes lemeze vagy Dennis Wilsontól a Pacific Ocean Blue, a '70-es évekből a Magma vagy Dr. Johntól a Night Tripper, a '80-as évekből Kate Bush vagy a Metallicatól a Master Of Puppets, a '90-es évekből a Warp Records vagy a Mercury Revtől a Deserter's Songs, és még hosszan sorolhatnám. Persze ez folyamatosan változik. Egy definitív lista összeállítása hatalmas feladat volna.

Mely friss zenék voltak Rád mostanában nagy hatással?

Stephen O'Malley barátomtól (Sunn O))), Æthenor – KB) kaptam meg nemrég Rózmann Ákos zeneszerző munkáinak bakelit újrakiadását, aki a ti országotokból származik. Bár ez nem igazán „új" zene, de ledöntött a lábamról. A zenei aktualitásokat nem igazán követem, de olyan kiadványokat hallgattam szívesen mostanában, mint az Alex And Dan's Grumbling Fur, a Goattól a World Music, Scott Walkertől a Bish Bosch, Tim Heckertől a Ravedeath vagy az 1972. Remekül összerakott, eklektikus popzenének tartom továbbá Steve Masontól a Monkey Minds In The Devil's Time vagy a Pure Bathing Culture-től a Moon Tides albumokat is.

A zenekari felszerelésen kívül mit visztek magatokkal a turnébuszra?

Az iPodjainkat, könyveket és bort. Nem sokat. Elég, ha magunkat cipelnünk kell. (nevet)

Mennyire követed a korábbi zenekaraid, az Arcturus, a Borknagar pályafutását? Létezik bármiféle élő kapcsolat köztetek manapság?

Nem mondhatnám, hogy aktívan követem a pályafutásukat. Alapvetően zenei okokból léptem ki ezekből a bandákból, mivel egyszerűen nem érdekelt már az a zenei világ. A kapcsolatunk azonban továbbra is jó, alkalmanként össze is futunk itt-ott.

Mi az élet értelme?

Nos, attól félek, nincs az életnek más értelme, mint a nemzés és a fajok fennmaradása. Az emberi lét szempontjából pedig talán annyi, hogy így hozzájárulhatunk valamivel a második eljövetelhez.