Shock!

Mivel a legnépszerűbb, legalapvetőbb Maiden-klasszikushock többségét már kiveséztük, az új anyag kapcsán érdemes lehet szót ejteni a páratlan életmű egy olyan darabjáról, amit kissé mindig is mostohagyerekként kezelt a tábor. Durván megosztónak nem mondanám ugyan (ehhez a kaliberhez lásd tegnapi írásunkat), de azért sok kontra és kevés pro véleményt olvastam már a napokban huszonöt éve megjelent No Prayer For The Dyingról, és ezek csak az én felületes észrevételeim, szóval képzelem, micsoda polémia folyhatott róla, ha a megjelenése óta eltelt időt vesszük alapul. Pedig még ha nem is szereti mindenki, amiatt mindenképp különleges ez az album, hogy ezidáig ez a Maiden egyetlen lemeze, amelyen egyik szám sem éri el a hatperces hosszúságot – tömör, velős, lényegretörő, és pont ez az egyik nagy előnye. Nekem pedig az egyik kedvencem tőlük.

Akárhányszor is előkerül a No Prayer For The Dying, mindig elgondolkozom azon, van-e jelentősége annak, hogy ez volt számomra a legelső Maiden, amit hallottam. Nyilván számít, hiszen pont emiatt meghatározó mérföldkő, de huszonhárom évvel az első találkozás és a teljes repertoár alapos ismerete, illetve többszöri újrafelfedezése után is úgy gondolom: pusztán a dalok szempontjából is abszolút megállja a helyét ez a lemez. Amit sokan kritizálnak, az a hangzás, ez tekinthető jogosnak is, hiszen még a remaszter verziónak sincsenek lényegében mélyei, és még ezt is csutkára kell tekerni a hallgatáshoz, de annyira azért nem vészes az összkép, mint amennyire köpködik. Persze ezeket a dalokat valóban nem egy high-tech amerikai stúdióban vették fel, hanem pont azokhoz képest szerettek volna a srácok valami változatosságot: Steve Harris essexi birtokán éppen felépült a stúdió, ami lehetővé tette, hogy a már meglett harmincas tagság közelebb lehessen a családhoz, pláne hogy a megjelenés után megint kinézett nekik egy hosszú turné.

A Maiden a Seventh Son Of A Seventh Sonhoz kapcsolt körúttal minden csúcsot megdöntött, a gépezet nem állhatott le. Persze a szünetre szükség volt mindenképpen, ami pedig Bruce Dickinsont és Adrian Smitht illeti, aktív pihenéssel töltötték ezt az időszakot: az énekes összerakta, kiadta és meg is turnéztatta első, hard rockos szólólemeze, a Tattooed Millionare dalait, a gitáros pedig szintén csinált egy saját anyagot (amelyet nem mellesleg saját maga énekelt fel kiválóan!), viszont ő már jó tíz évig nem is tért vissza a bandába. Adriant szerintem amúgy simán lehet a Maiden család legkreatívabb zenészének tekinteni, hiszen mind az említett, 1989-ben megjelent ASAP (Adrian Smith and Project) AOR-közeli stílusa, mind a '90-es években működő Psycho Motel borúsabb hangzásvilága, mind pedig a pár évvel ezelőtti Primal Rock Rebellion modern súlyossága nagyon jól állt neki, mindegyik projekttel a maga nemében óriási muzsikát vonultatott fel, a korszellemre odafigyelve, de mégsem divatlovalolva. És akkor még nem is beszéltünk Bruce későbbi, ma már kvázi klasszikus szólólemezeiről, ahol szintén aktív közreműködő volt '97-'98-ban. A No Prayerről tehát hiányzott egy nagyon fontos korábbi dalszerzőt (csak egy témája került fel ide, a Hooks In You), de a praktikusan Bruce szólócsapatából áthozott Janick Gersszel sem adódtak gondok a profizmust illetően, elvégre Ian Gillan mellett is edződött a fickó, később pedig az is kiderült, hogy elmebeteg színpadi munkája is sokat tesz hozzá a bandához (érdemes csekkolni a Dickinson DVD-jén is megtalálható klubbuli felvételét, már ott sem volt komplett a faszi).

Mint említettem, ez egy lényegre törő, odabaszós, a hangzása miatt talán még beleszarós jellegűnek is nevezhető dalcsokor, és ezt a szemléletet a magam részéről azóta is hiányolom a sok hosszú, progos eposzokkal teli lemez között (talán még a soron következő Fear Of The Darkra jellemző ez a megközelítés). Abszolút „bedugjuk az erősítőt és húrok közé csapunk"-feelingje van az anyagnak, lazaság és fesztelenség jellemzi, ami talán a Tattooed Millionare, talán a korszellem hatása, talán mindkettőé – mintha csak bulizni mentek volna le a „telekre", ahol mellesleg zenélgettek, és felvették a végeredményt. A tematika persze ettől még lehet komoly, akad néhány borongósabb, politikusabb tétel, de a könnyen befogadhatóság ezekre is jellemző. Hogy azt ne mondjam, szinte mindegyik dal „slágeres", gondoljunk csak a klipes Holy Smoke-ra, amelynél képileg is megörökítették a lemezfelvételes ökörködéseket, ugyanakkor viszont a Maidenre jellemző rengeteg finomság is benne van a dalokban. Ahogy például a Tailgunner nyitását felépítették, az egészen zseniális – nem véletlen, hogy '92-ben, a Queen – Guns – Metallica – AC/DC tengelytől már megfertőzve ez volt az a téma, amely végleg berántott egy teljesen más világba. Dickinson rekedtes verzéi és hozzá a kitörölhetetlen refrén azzal a kieresztett témával a mai napig lúdbőröztető – többek között emiatt sem fogom sose megérteni, kinek mi baja a lemezzel, ez az indítás egyszerűen tökéletes.

A dalok sorrendje is ideális: következik az említett Holy Smoke, majd az első epikusabb darab a címadó képében – valahogy így kell hosszú nótát írni röviden, és így is belefér minden, ami kell: szívbemarkoló líra, begyorsuló és remek szólókba torkolló középrész, katartikus kiállás, ahol Bruce a lelkét is kiénekli, majd visszatérés az eredeti lírai részhez. Ezután nem is következhet más, mint ismét két remekül összerakott slágeres darab: egyik konkrétan személyes kedvencem, a Public Enema Number One, amely ötletes refrénjével arat, de nem gyenge a Fates Warning sem. Ám az egyik igazi csúcspont még csak ezután jön: a The Assassin – címéhez méltó módon – zeneileg is komorabb, sötétebb, kicsit komplexebb is, remek tempóváltásokkal. Itt kicsit „félelmetesebbre" csiszolták a témákat meg a vokálokat, ami persze inkább a trash-horrorok szintjén értendő. Ezt a vonalat követi a Run Silent, Run Deep is, a verzéknél némi Powerslave-áthallással, és a refrén megint azonnal ragad – gyakorlatilag mostanában ezek a témák kísérgetnek egész nap, pedig nem hallgattam olyan őrülten sokat a lemezt a cikk kedvéért, hiszen jól ismerem már régóta.

A Hooks In You aztán megint hard rockosabb ízekkel operál, és az új lemez Speed Of Lightja pont azért tetszett meg rögtön elsőre, mert a kolompok miatt azonnal ez a dal jutott eszembe róla, és lényegében ezen írás ötlete is a párhuzam kapcsán merült fel bennem először. Ezzel együtt talán ez a legkevésbé erős téma itt, nem úgy, mint a legendás Bring Your Daughter... To The Slaughter, amely ugye köztudottan Dickinson-szólódalnak készült Janickkel, de aztán annyira megtetszett Harrisnek, hogy Maiden-nótaként végezte (és nem mellesleg a mai napig a csapat egyetlen angliai listavezető dala vált belőle). Ha összehasonlítjuk az eredeti verziót az ittenivel, hallható, hogy ezúttal a makacs zenekarvezetőnek lett igaza, és itt érik be a már említett horrorvonal, hiszen a szám kimondottan az ötödik Freddy Krueger-mozihoz íródott. Ami pedig a kifejtősebb témákat illeti, a Maident is megérintette a kollégák által is megénekelt változás szele, illetve az akkoriban szinte kötelező orosz tematika – persze ez nem baj, hiszen véleményem szerint a Mother Russia nemcsak kiváló zárás és mint ilyen, a No Prayer kiemelkedő darabja, hanem az egész életmű egyik leginkább eltalált epikus tétele is egyben. Az orosz dallamra épülő alaptéma még a korszellemet tekintve sem giccses (pedig én aztán komoly fokozatot szereztem a giccsrendőrségben), nem is közhelyes, a középrészt itt is baromi jól eltalálták a váltott szólókkal, a befejezés pedig már-már elgondolkodtató, ahogy az utolsó refrénből kibontakozik Dickinson szenvedélyes, mégis ripacskodástól mentes kérdésfelvetése: „Can you be happy, now your people are free...?" Ahogy mondani szoktuk, kor- és kórkép, mely ma is aktuális – a magam részéről simán elhiszem, hogy huszonöt évvel ezelőtt az ilyesmiben semmi hatásvadászat nem volt, amikor a naivan jóindulatú nyugati művészek tényleg komolyan elgondolkodtak a témán, és esetleg e gondolatokból dal született.

Ahogy korábban is, a megjelenés után beindult a turnégépezet, és a ciklus folytatódott a két évvel később, szintén baromi jó Fear Of The Darkkal, a felszínen pedig minden frankónak tűnt. Mégis, a fáma szerint már a No Prayer környékén érződött valamiféle zavar az erőben. Na persze az infóáramlás akkoriban abszolút nem volt a mai szinten, nem véletlen tehát, hogy Dickinson kiválása igen komoly sokkot okozott a színtéren, és tekintve, hogy a két főegó legmacsóbb életszakaszában járt akkoriban, a problémákat sem beszélték ki a maguk idejében. A szakadással persze mi csak nyertünk, hiszen Bruce karrierjének zeneileg legizgalmasabb időszaka kezdődött el (gondoljunk csak bele, micsoda lemezek kerültek ki a keze közül az 1999-es reunionig!), de az anyabanda is érdekes, izgalmas – igaz, nem kicsit megosztó – dolgokat tett le arra a bizonyos asztalra. Mint ahogy az tehát lenni szokott, érdemes folyamatában, összefüggéseiben, kvázi történelmi forrásként vizsgálni az életmű ezen darabját is, de időnként megéri sima metalzeneként élvezni, annak is fantasztikus. Úgy gondolom, van rá reális esély, hogy pár év múlva, az aktuális turné lecsengését és némi pihenőt követően a csapat összerakjon egy '90-es évek-beli retro műsort No Prayer – Fear – Blaze nótákkal, és ha nagy turnéra talán nem is lenne kilátás (azért ez mégsem a közmegegyezéses fénykor), de pár speciális koncertet simán adhatnak. Én ott lennék, akár Angliában is.