Shock!

Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a Korn harmadik albuma. A Follow The Leader kiadásának idejére a színtér már totális Korn-betegségben szenvedett, és régi, illetve új zenekarok tucatjai kopírozták szemérmetlenül Jonathan Davisék megszólalását. A csapat már az album címével is nekik üzent, de a zenei anyag is markánsan eltért az első két lemez megszólalásától. Eleinte talán kétesélyesnek tűnt, mire mennek mindezzel, ám a végeredmény őket igazolta: a totálisan szétesett állapotban felvett album a siker új szintjére lökte a bakersfieldi ötösfogatot, és a mainstream színtéren is berobbantotta a fullos nu metal őrületet. Mindez azért is pikáns, mert a hármas Korn-album valójában egyáltalán nem nyilvánvaló slágergyűjtemény – mai fejjel sem.

Utólag nehéz érzékeltetni, milyen hatást váltott ki az undergroundban és a magasabb rétegekben is a Korn 1994-es első lemeze, majd az 1996-ban megérkezett folytatás, a Life Is Peachy. Jonathan Davis, James „Munky" Shaffer, Brian „Head" Welch, Reggie „Fieldy" Arvizu és David Silveria jellegzetes hangolású, hip-hopot, rockot, extrém metált és popot mixelő, lelkibeteg, rendkívül szélsőséges muzsikája végletesen megosztotta a közönséget: vagy imádtad, vagy rühellted, középút nem nagyon létezett. A dolog eredetiségét azonban nem igazán lehetett elvitatni, a zenészszakma pedig természetesen egyből hallotta, hogy ilyet azelőtt pontosan ebben a formában senki sem csinált még.

Ennek megfelelően már a Life Is Peachy megjelenése idején is egyértelmű volt, hogy valami történik. A Korn farvizén egymás után bukkantak fel a kisebb és nagyobb kiadóknál a velük egyívású bandák Amerika minden tájáról. Jött és lemezt jelentetett meg a Deftones, a Coal Chamber, a Limp Bizkit, a P.O.D., a Hed PE és társaik, valamint hirtelen mindenki Jonathanék producerével, Ross Robinsonnal akart dolgozni. Emellett a már ismert zenészek sem fukarkodtak a Korn méltatásával az interjúkban, és többüknél a hatás is egyértelműen tükröződött a korszak aktuális megjelenésein. A legnyilvánvalóbb példa a Sepultura és a Roots lemez, ahol Max Cavaleráék Robinson segítségével teljesen egyértelműen a Korn megszólalásához közelítették saját hangzásukat – bár ez az európai közönségnek csak az album megjelenését követően jó néhány hónappal vált nyilvánvalóvá, errefelé ugyanis a Life Is Peachy hozta meg Munkyék áttörését. De ha nem is ennyire nyilvánvalóan, ugyanígy például a Machine Head The More Things Change... albumának egyes momentumaiban is visszaköszönt a Korn hatása.

A Korn platinalemezes arénasztárként fejezte be a második anyag turnéját, és gyakorlatilag teljesen más világba tértek haza, mint ahonnan útnak indultak. Az 1997 elején beplatinázódott debüt után, az év második felében a Life Is Peachy amerikai eladásai is átlépték az egymilliós példányszámot, és ekkorra már a fenti követőket – és egyben trónkövetelőket – sem kellett bemutatni senkinek. Neve akkor még nem nagyon volt ennek az egésznek, a nu metal terminust csak egy-két évvel később kezdték el használni a magazinokban, de berúgta az ajtót egy új rockgeneráció, és nem lehetett őket megkerülni.

Ilyen környezetben azonban a Korn egyáltalán nem akart besorolni az utánzók és a rokonlelkek hadseregébe, főleg, hogy a zenekar a turnén gyorsabban megunta a kettes lemez dalait, mint a debüt anyagát. Munky: „A Life Is Peachy utólag kicsit olyan volt, mintha feltaláltuk volna ezt a hangzásvilágot, aztán megpróbáltunk volna előrukkolni ugyanazzal, mint előtte. Így aztán a harmadik lemez előtt az volt a kérdés, hogy most a következő huszonöt évben minden egyes alkalommal ugyanazt az albumot szállítjuk majd le, vagy inkább folyamatosan fejlődő zenekar leszünk. Szerintem akkor jött el a fordulópont. Mai fejjel persze teljesen rendben van a Peachy, de akkor inkább úgy álltunk hozzá, hogy baromság ilyesmiben utazni, hiszen mindenki bennünket másol. Tényleg összehoztunk valamit, ami mindenki mástól eltért, aztán a Peachy után hirtelen azt vettük észre, hogy egy rakás zenekar elkezdett kornosan szólni. Szóval úgy döntöttünk, hogy mi akkor inkább félrerántjuk a kormányt." Fieldy: „Sosem szerettük volna, ha bárkire is hasonlít a megszólalásunk. Szinte minden bandát bírtunk, akik a segítségünkkel megszületett hangzásvilágon belül mozogtak, de mindig is egy lépéssel előttük akartunk járni."

Már önmagában az is üzenetértékkel bírt, hogy a zenekar harmadjára nem Ross Robinsonnal vonult stúdióba, hanem Steve Thompsonnal, aki többek között a Guns N' Rosesszal, a Teslával és a Metallicával is dolgozott már korábban. Robinsont ugyanakkor bevonták a munkába amolyan énektrénerként Jonathan mellé, mivel az első két lemezen is kiválóan tudta terelgetni az egzaltált frontembert. Head: „Produkciós munka terén is mindenképpen valami újat akartunk kipróbálni. Ross elképesztően jó, korszakalkotó producer, rengeteget tanultunk tőle, ő azonban egyértelmű vezéregyéniség. Márpedig a jó vezéregyéniségeknek képesnek kell lenni kiképezni az embereiket, aztán saját útjukra bocsátani őket. Ross szerepe nagyjából ilyen volt nálunk, de a harmadik albumra eljutottunk oda, hogy a saját fejünk után akartunk menni. Addigra már elég jól megtanított bennünket egy csomó trükkre a dallamok meg a bizarr gitárhangzások terén, szóval elérkezett a következő lépés ideje."

Az első album definiálta a Korn hangzását, a Life Is Peachy pedig nagyjából ezt a megszólalást vitte tovább. Ezúttal már a zenei anyag gerince is eltért a korábbiaktól. Davis: „Rengeteg rapet hallgattunk, meg persze Panterát és Sepulturát is, és ahogy fejlődtünk, úgy tanultuk meg egyre jobban keverni a két stílust. Én ráadásul new wave bandákon nőttem fel, szóval mindig is nagyon dallamos zenét szerettem volna alkotni. Az első két lemezen is felbukkantak már ezek a hatások, de a Follow The Leader idejére jutottunk el addig, hogy tényleg komoly hangsúlyt fektethettünk a fogós részekre."

Mindez egyszerre jelentette a hip-hopos oldal és a dallamok markánsabbra fordítását. A dalok ugyanakkor még elég sokat változtak a stúdióban, és végül a produceri rész is zűrzavarosabbra fordult a tervezettnél. Munky: „Steve Thompson valami személyes ok miatt agyban nem annyira volt ott velünk, így aztán sok szempontból a hangmérnök, Toby Wright vette át a szerepét, de Steve is jelen volt, amikor a lemez három-négy központi dalát rögzítettük, és nagyon fontos szerepet játszott ezeknél. De összességében totális káosz volt a lemezfelvétel." Jonathan: „Ha jól emlékszem, több mint 60 ezer dollárt költöttünk sörre és Jack Daniel'sre a stúdióban, mert végig ott lógtak velünk a srácok a Limp Bizkitből meg a Deftonesból. És ebbe nem számítottam bele azt a pénzt, amit kibaszott kokszra vertem el... Tényleg az volt a rock'n'roll őrület csúcspontja. Miközben például felénekeltem az It's Ont egy hegynyi koksz felszippantása után, végig azt láttam, amint valami luvnya szemközt épp leszopja egy zseniális zenekar zseniális zenészét. Nem mondok neveket, a lényeg annyi, hogy az egyik cimborám volt az meg egy neves pornósztár. Elképesztő volt az egész. Totálisan elment az eszünk, végig eszelősen be voltunk nyomva. Olyan volt a teljes lemezfelvétel, mint a Boogie Nights egyik jelenete, amikor mindenki szétcsapja magát, és azt hajtogatják, hogy ennél egyszerűen nem létezhet jobb..."

A parti persze a napi munkapenzum teljesítésével sem érhetett véget. David Silveria: „Kibéreltünk egy házat Hollywoodban, és minden egyes éjszaka hatalmas bulit rendeztünk a stúdiózás után. Volt ott egy kerítéssel körbezárt hátsó udvar, mindenki oda hajigálta ki a sörösdobozokat az erkélyről, mi meg egy idő után már kifejezetten biztattuk is őket erre. Mire elérkezett az idő, hogy a felvételek végeztével kiköltözzünk a házból, kábé egy méter magasságban sörösdobozok borították az egész udvart. Az egyik emberünk gyűjtötte össze őket, és valami egész komoly összeget kapott értük. Ha jól emlékszem, összesen olyan 85 ezer dolcsit vertünk el piára és egyebekre..." A Jonathant a szokásos szadizós módszereivel ösztönző Robinsonnak egy idő után elege is lett a részeg-bedrogozott orgiákból: „Dolgoznunk kellett volna, de állandóan hemzsegtek a csajok a stúdióban, a körülöttük lévő arcok pedig folyamatosan tolták beléjük a kokaint. Én straight edge voltam, szóval ezekben nem tartottam velük. Elég rendesen el is homályosult az ítélőképességük akkoriban. A végén már arra is külön embereket szerződtettek, hogy bulizzanak velük... Szóval teljesen átment minden Mötley Crüe-be, én meg ezzel együtt ki is kerültem a képből."

A zenei anyag egyik részéről a csapat is tudta, hogy bombagólt jelent majd. Fieldy: „A Freak On A Leashről már aközben is éreztük, hogy sláger lesz, miközben írtuk. Bárcsak lenne erre valami jobb szó, mert természetesen nem valami popslágert akartunk összerakni... Kétségtelen, hogy a klasszikus dalaink egyike, mindenhonnan kiugrik. Igazából az a rövid szünet pörgeti a legmagasabbra, ahogy utána bejön Jonathan azzal a bizarr, majdnem reggae-s ütemezésű, hibbantan dadogós beatbox-dumával... Ezt a részt várja azóta is mindig mindenki a bulikon. Miután összeállt, egyből tudtuk: különleges dal van a kezünkben."

Más megnyilvánulások ugyanakkor utólag szemlélve szerintük is csupán az „akkor jó ötletnek tűnt" kategóriát gyarapították. Ilyen volt például a velük héderelő Fred Dursttel közösen rögzített All In The Family, egy klasszikus hip-hopos diss track, amit már nem sokkal a lemez megjelenése után is szarvashibaként könyvelt el a banda. Jonathan: „Az All In The Family a valaha írt legrosszabb dalunk, egyszerűen rettenetes. Mindannyian hullarészegek voltunk, és úgy gondoltam, megpróbálkozom a rappeléssel... Akkor és ott jól elszórakoztunk, de utólag meghallgatva valósággal borzongok a daltól. Semmi bajom Freddel, egyszerűen csak egy rakás szar az egész... De hát mondom, kegyetlenül be voltunk baszva. Azt a nótát egyszerűen nem lett volna szabad feltenni a lemezre. Meg ugyanígy a Cameltosist sem, mert azt hallva is mindig az a reakcióm, hogy ugyan mi a fasz járhatott a fejemben? De hát mindössze 27 éves voltam, még mindig teljesen éretlen..."

Durst mellett azért felbukkantak a stúdióban más vendégek is. A legillusztrisabb mindenképpen Ice Cube volt, aki a Children Of The Korn című darabhoz tette hozzá a magáét, de ugyanígy az Amerikában legendának számító komikus, Cheech Marin is tiszteletét tette. Vele saját duója, a Cheech & Chong Earache My Eye című darabját értelmezték újjá, amely végül jelöletlen bónuszként került fel az anyag végére, deklaráltan tréfaként. Davis: „Az Earache My Eye-t csak poénból vettük fel, és szétröhögtük az agyunkat közben. Jó, persze kibaszottul be voltunk tépve, de akkor is fontos, hogy az ember időről időre csináljon valami ilyesmit is. Csak hogy megmaradjon a megfelelő perspektíva... Ha zenészként állandóan baromi komolyan veszed magad, egy idő után baszhatod."

Negyed évszázad távlatából is érthető, miért osztotta meg az első két lemez híveit az atomhangzású, az első két lemezt megszólalás tekintetében állva hagyó Follow The Leader. A Todd McFarlane borítójába csomagolt album összességében sokkal kevésbé direkt azoknál, amikor pedig az, sokkal inkább a hip-hopos dinamika kerül előtérbe a dalokban. Ez a direktség persze a Kornnál eleve relatív: hangzásuk elemei mára alapvetően épültek be a műfajba, jóformán fel sem tűnik, ha valami kornos hatásokat tükröz, annyira mély befolyást gyakoroltak a rockzene fejlődésére. Viszont a '90-es évek derekán és második felében a többségnek még időre volt szüksége befogadni ezt a sajátos elegyet. A bandára jellemző depresszív-dühödt érzelmi töltéssel együtt mindez azt eredményezte, hogy ezek a lemezek abszolút nem csúsztak azonnal, idő kellett a megemésztésükhöz. Ha valaki a hagyományosabb gitárzenék felől érkezett, arra a Follow The Leader esetében mindez fokozottan igaz volt.

Az eredeti fizikai kiadást nyitó üres csend után hip-hopos zajozással, feszült felvezetővel kezdődik a lemez. Az It's On!-ban még azonban nem feltétlenül jönnek ki annyira a különbségek az előzményekhez képest. A masszás riff összekeverhetetlen, és ugyan Jonathan szándékosan baromi hamis éneke a bridge-ben eléggé próbára teszi a hallgató türelmét, de a refrén már üt, főleg ezekkel az újszerű, kidolgozottabb vokálmegoldásokkal. Mindez azonban csak felvezetés a Freak On A Leash bombájához, ami nem véletlenül lett az album első számú slágere. Itt már teljesen egyértelmű, hogy a Follow The Leader eltérő irányba kanyarodott. A verzékbe átültetett hip-hopos alapokhoz hasonló megoldások persze az első két albumon is szerepeltek, de sosem tolták őket ennyire nyíltan előtérbe. Szerintem mindenesetre egészen briliáns, ahogy felépítik a dal pattanásig feszült atmoszféráját, ami aztán a kórus felvezetésénél robbanni készül – de mégsem pont úgy robban a refrénnel, mint várnád, mindez csak a második kör ugató-morgó blokkjánál és a breakdownnál következik be. Mestermunka, a Korn valaha írt egyik legjobb dala, nem is kérdés.

A Got The Life elsőre annak idején szintén szokatlannak tűnt, hiszen ennek tempója, lüktetése is elüt az első két album témáinak irányultságától. Aztán persze pár hallgatással rákattantam erre a verzékben hip-hopos hatású gitárzajokkal, elektronikus megoldásokkal is operáló témára, mert a húzása ellenállhatatlan, az újabb szétkent vokálmegoldásokkal operáló refrén pedig minden túlzás nélkül nagyon fogós. Nem nagyon találta volna a helyét a korábbi műveken, mégis annyira organikusan Korn, hogy simán helyénvaló volt ezzel felvezetni a hármast. A Dead Bodies Everywhere döngölős, mechanikus riffjével már jobban hajaz az előzményekre, mint ahogy a dal pszichopata megközelítése is sokkal közelebbi rokona azoknak. A leállós középrész és az abból kibontott, hip-hopos alapra felhúzott, furcsa riff viszon teljesen új a megőrülő Jonathannel.

A Children Of The Korn már Ice Cube vendégszerepléséből is sejthetően is a hip-hop metal vonal csúcsra járatását hozza, a dal hangulata valahogy urbánusabb is a lemez többségénél. Érdekes, hogy a zúzós oldalt elsősorban Ice részei képviselik a rapper jellegzetes szövegelése alatt zúzó gitárokkal, és Jonathan nyávogós-nyúlós dallamainál fogják vissza inkább a témát – aztán persze ő is nekiereszti a hangját a tetőponton. Mindenesetre ez egyértelmű csúcspont, és itt hívnám fel a figyelmet a csapat hangszerelési rafinériájára. A Kornt akkoriban gyakran divat volt leírni azzal, hogy zeneileg nulla, ez a gondolkodás azonban hatalmas tévút: nem véletlen, hogy még maga Steve Vai is rendszerint elismerően nyilatkozott róla, mennyire eredeti módon aknázták ki az általa kifejlesztett héthúros Ibanezekből adódó lehetőséget a csapat tagjai. Itt is határozottan nehéz megmondani, pontosan mikor mi szól, melyik kifacsart, beteg hang miből érkezik, és közben teljesen egyben van az egész.

A B.B.K. riffjének hangulata nekem mindig a Life Is Peachyt idézte, a dal azonban összességében a dallamosabb irány képviselője, itt is teljesen gördülékenyen valósul meg a különböző stílusok elegyítése. Ami másoknál izzadságszagú szenvedésnek tűnt, azt a Korn teljesen természetesen hozta: egyszerre metál, hip-hop és rock ez a sajátos hibrid, és természetesen azonnal, bárhol felismerhető, főleg, hogy Jonathan megint recsitál bele egy morgós-kutyaugatós blokkot. A Pretty szövegileg a lemez legsúlyosabb témáját hozza, a dalt ugyanis az énekes hullaházi dolgozóként lehúzott korszaka ihlette, ezen belül is egy szörnyűséges, erőszakos halált halt csecsemő története. Mondani sem kell, az eset a maga idejében súlyosan megrázta az énekest, a hangulat ehhez mérten beteg, nyomasztó és lidérces a sejtelmes, vészjósló verzékkel meg a fokozatosan elvaduló, berobbanó refrénnel. Mondanom sem kell, épp emiatt nem ez az a szám, amit az ember a legszívesebben feltesz a lemezről, de nagyon hatásos és méregerős darab, ez nem kérdés.

Mindezt sajnos nem mondhatom el az All In The Familyről, amit tényleg kellemetlen hallgatni, annyira ostoba és rossz, sikoltva pusztulnak közben az agysejtek. Élcelődhetnék rajta, hogy Fred Durst vendégszereplése miatt ez senkit sem lephet meg, de a dolog valójában nem a Limp Bizkit frontemberén úszik el. Pedig a pirossapkás itt, bandája első két lemeze között már a vízcsapból is folyt, és kis túlzással úgy tűnt, mintha az ő vendégszereplése nélkül nem lehetne lemezt rögzíteni a tengerentúlon. Durst szerintem kifejezetten béna és gyenge rapper (komolyan, tegyük már mellé Ice Cube-ot pár dallal korábbról, és cáfoljon meg bárki...), de a hip-hopos vonalon megszokott, egymást gyalázó váltott verzék a Korn világába ágyazva ezt leszámítva sem működtek, céltalan, barom ripacskodásnak tűnik az egész. Jonathan nem túloz, amikor azt mondja, hogy sosem vettek fel ennél bénább számot, tényleg rettenetesen gyenge és ciki.

Szerencsére a lemez egyik legjobb, legkülönlegesebb ivű riffjével operáló, sodró lendületű Reclaim My Place gyorsan egyensúlyba billenti a mérleget, hogy aztán a másik, tematikailag nagyon súlyos témát feldolgozó Justin újabb csúcspontot hozzon. Utóbbit egy halálos beteg rajongó ihlette, akinek utolsó kívánsága az volt, hogy hadd találkozzon a zenekarral. A nála tett látogatás nagyon mély benyomást tett a csapatra, a szám pedig maximálisan tükrözi is ezt kíméletlenül pumpáló gitárjaival és a millió különböző hangon síró-vonyító-motyogó-üvöltő, mindent betöltő Davisszel. Ezt sem éppen buliba menet teszed fel, de ettől még nagyon ott van a szeren... A tenyérizzasztó hangulat a kimért felvezetéssel induló, Fieldy csengő-bongó basszustémáira és bizarr gitárzajokra épülő, hatperces Seedben sem oldódik, a berobbanó riff és a fokozatosan elboruló Jonathan révén azonban mégis könnyebb megemészteni a végeredményt.

A rapper Tre „Slimkid3" Hardsonnal megerősített Cameltosis minden bizonnyal a cím (válaszd csak szét középen...) és az elcseszett kapcsolatokra reflektáló szöveg miatt mostohagyerek ma már az énekesnél, de zeneileg szerintem nem nagyon lehet belekötni. Legalább ugyanannyira rap, mint rock, de a tempója ott van, és a refrénre felfejlődő, zsírosan radírozó gitárok is működnek, mint ahogy Davis dallama is a fülbe ül. A (majdnem) záró My Gift To You bevezetőjében pedig újra Jonathan kedvenc mellékhangszere, a skótduda egészíti ki a kimérten, fenyegetően tornyosuló riffeket. Ez a szám inkább az első két album világa felé mutat, onnan is a lélekkínzó, beteg vonal irányába, a menet közben magukra szedett tudás azonban szintén áthatja, a zsigeriség mellett dallamosabb, elmélkedősebb, és hangszerelésileg is rejt néhány egészen érdekes ötletet. A belassult középrész például maradéktalanul működik, itt a banda darkos hatásai is visszaköszönnek, még ha nagyon ügyesen is álcázzák ezeket. Igazi mestermunka itt az anyag végén, bár ugye rejtett bónuszként némi betépett dumálgatás után még befut az említett Cheech & Chong-feldolgozás. Utóbbi inkább csak egy poén, annak viszont nem rossz, jól oldja a lemez általános feszkóját, a masszás riffek pedig még a viccjelleg ellenére is briliánsan taposnak bele a földbe.

A félig-meddig brahiból kihozott All In The Family után végül a Got The Life-ot választották felvezető single-nek, ami kettős hatást eredményezett. A szám korábbiaktól eltérő húzása és a hozzá csatolt klip csilivili, színes, egyértelműen és teljesen nyíltan hip-hopos esztétikája kiakasztotta a metálos vonalról érkezett hívek egy részét – az MTV-n azonban egyből nyert ügyük volt vele. Az augusztus 18-án megjelent Follow The Leader így egyből a Billboard-lista élén kezdte meg világhódító útját, miután már a nyitóhéten 268 ezer példány kelt el belőle az Államokban. Ausztráliában és Kanadában szintén feljutottak vele az élre, de ötödik lett az anyag Nagy-Britanniában is. Mindez a népszerűség új fokát jelentette – és a java még hátra volt.

A zenekar szeptemberben az Egyesült Államokban kezdte meg a lemez népszerűsítését, méghozzá a nagyszabású Family Values fesztiválturnén. A headliner Korn mellett a fellépők között ott szerepelt Ice Cube és a Limp Bizkit, valamint az Orgy és a Rammstein is – utóbbi három előadó amerikai ismertségét és további népszerűsítését tekintve a turné megkerülhetetlennek bizonyult. De ugyanez az Ice Cube-ot az utolsó szakaszon felváltó Incubusra is állt. Eközben kijött single-ként az újabb extravagáns videóval megtámogatott Freak On A Leash, és mire a csapat felbukkant 1999 elején az ausztrál Big Day Out fesztiválturnén, a Follow The Leader már kétszeres platina volt az Államokban – vagyis túlszárnyalta elődei eredményét.

A csapat ezután Japánba ment, majd rögtön belecsaptak a következő észak-amerikai körbe Rob Zombie-val. Az őrület ezzel csak fokozódott. Jonathan: „A Got The Life meg a Freak On A Leash elképesztő sikert hozott, mi meg elég rendesen beszartunk ettől. Elég kemény volt a folyamat, amíg hozzáedződtünk az új viszonyokhoz: nagyjából senki sem jött ki senkivel, és teljesen elment az eszünk a hírnévtől. Azelőtt simán megtehettük, hogy kisétálunk a tömegbe és szóba elegyedünk a rajongókkal, de onnantól fogva mindenhová testőrrel kellett mennem. Egyszerűen sehol sem volt nyugtom, mert szabályosan megrohamoztak, és ilyesmire sosem vágytam előtte... Akkoriban Britney Spears, a Backstreet Boys meg a kibaszott 'NSync futott ezerrel az MTV-n, mi voltunk az egyetlen rockbanda a Total Request Live-ban, és teljes őrület kerekedett körülöttünk. Konkrétan megjelentek az emberek a házamnál, és megpróbáltak bemászni a kerítésen, meg mindenféle őrült szarságot műveltek..." Silveria: „A csúcspontot talán a Woodstock '99 jelentette, ahol kinéztem a közönségre, és nem láttam mást, csak a végeláthatatlan tömeget. Azt hiszem, 275 ezren voltak, és két komplett hangrendszer üzemelt, egy milliszekundumnyi eltéréssel. Szóval amikor felugrottak, mintha valami hullám szaladt volna át rajtuk: elölről indult, és onnan futott végig hátrafelé..."

A körülöttük uralkodó hisztéria következtében a banda tagjai ekkoriban rendesen elszálltak, és a minden határt áttörő drog- és alkoholmánia fényében voltaképpen egészen érthetetlen, hogy már 1999 júliusában megkezdték a stúdiózást a Follow The Leader folytatásán. Az meg még érthetetlenebb, miként sikerült a dallamosabb vonalat még tovább erősítő Issuesszal egy kimondottan erős, összeszedett albumot leszállítaniuk... Mindenesetre ezek voltak a Korn csúcsévei, hiszen a négyes album – Dr. Dre-t és Celine Diont is leszorítva – egészen elképesztő, 573 ezres első heti eladással kezdett a Billboard Top 200 élén. Más kérdés, hogy ezzel párhuzamosan a korábbi tanítvány Limp Bizkit még náluk is nagyobbat robbantott a Significant Otherrel, Kid Rock pedig mindkettejüket túlszárnyalta a Devil Without A Cause-zal. És ekkor már ugye valami Iowából is elindult világhódító útjára, 2000 végén pedig már egy bizonyos One Step Closer című klip is fel-feltünedezett a zenetévék képernyőjén... Vagyis a nu metal őrület fullos tempóba kapcsolt, és mindent elborított a következő időszakban. A Korn által elindított hullám az egész világot maga alá gyűrte.

A Follow The Leader végül a zenekar legsikeresebb albumának bizonyult: az Államokban ötszörös platina lett, világszerte összesen mért eladásai pedig napjainkra megközelítették a 10 millió példányt. Mindez az album időnkénti zenei elborultságát és készítési körülményeit tekintve akár meglepő is lehet, hiszen mint fentebb is írtam, távolról sem slágergyűjteményről beszélünk, hanem egy kimondottan nehéz lemezről. Viszont a Korn tényleg utat mutatott vele a követőknek. Munky: „Mindenki azt hitte, ismeri a nyerő formulát, mi viszont előrukkoltunk egy olyan lemezzel, ami egyszerre volt hip hop, rock és metál. Ha odateszed az első album mellé, mintha szinte két másik zenekart hallanál." A zenekar becsületére szóljon, hogy többé-kevésbé a mai napig őrzik ezt az újító hozzáállást, és általában igyekeznek magukhoz képest újat mutatni. Rendszerint pont akkor szoktak mellényúlni, amikor ehelyett épp biztosra akarnak menni valamiért... Aki látta őket tavaly az Arénában, tudja, hogy jelenleg kimondottan pozitív, erőtől duzzadó korszakukat élik, a Got The Life és a Freak On A Leash pedig a mai napig a koncertek betonbiztos csúcspontjai közé tartoznak.

A Follow The Leader bátorsága, eredetisége és kiszámíthatatlansága tehát mai fejjel is nagyra értékelendő, még azzal együtt is, hogy nekem sem feltétlenül ez a kedvencem a csapattól. Az ezredfordulós években azonban kevés ennél szélesebb körben ható album született a súlyos gitárzenék színterén.